Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)

szót megállapítja: ,,lgaz, hogy alkotmányunk talptámasza a nemesség, de már most a nemesnek ereje nem a kezében, hanem a zsebjében vagyon ... A mái taktikában a szívnek is kevés béfolyása vagyon. Egyedül az agy és láb végez.” E meggondolás alapján ítél úgy lelkes hangú hazafias ódáiról 1811-ben Horvát Istvánhoz írt levelében: ,,az én hazafiúi énekeim nem egyebek, mint ifjúi hevem ömleményei. . . Rómát, Athenát, Spártát álmodtam, a magyart nagynak képzeltem, mint kalpagja, fényesnek, mint ruhája.” Hasonlóan nyilatkozik később, Kölcsey kritikájára adott válaszában is, azt írván, hogy hazafias ódáiban „szembetűnőbb a csupa gyermeki értelem és gyermeki gondolkodás”, mint kezdetlegesebbnek tartott szerelmi dalaiban.

A magyarokhoz mondanivalóját azonban nem érezte Berzsenyi túlhaladottnak, sőt ahogy nőtt kételye kora nemességében, annál kevésbé. Ezt nemcsak az 1810-i átdolgozás tanúsítja. A költészetét időszerű feladatokhoz igazító, Kazinczytól tanult új műfajban tett első kísérlete, az 1809 végén írt Kazinczy Ferenchez című episztola A magyarokhoz legfontosabb gondolatát eleveníti fel. „így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs” — írta az ódában (először a második változatban fogalmazva így) — ezt fejti ki bővebben az episztolában is:

Az erkölcs minden polgártestnek lelke,

E talpon áll létünk, alkotmányunk,

Ezen függ mind egyes, mind köz szerencsénk;

Minden népek, kiket csak esmerünk Most és a múlt kor történeteiben,

Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.

A folytatás, a „fényűzés és a bujálkodás” elítélése is A magyarokhoz ismert sorait idézi emlékezetünkbe. Itt azonban már felfigyelhetünk egy lényeges módosulásra is. Az erkölcs nem a régi dicsőséghez, a harci erényekhez kapcsolódik már, hanem az észhez: „Mi az hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s erkölcs . .

A magyarokhoz gondolatilag nem jut idáig a végső megfogalmazásban sem. A maradi szemlélet kirívó jegyei azonban nagyobbrészt elmaradnak belőle az átdolgozások során. Az első változat — Horatius A rómaiakhoz c. ódájától is ihletve — hosszan s túlzóan részletezte a kor erkölcsi romlottságát, arra hivatkozva, hogy ez „a vallástalan- ság rút szüleménye”. A második változat már sokat lefarag ebből, a végső szöveg pedig az egészet mellőzi. Ugyancsak elmarad a végső szövegből — amelynek kialakításához Kazinczy tanácsai is hozzájárultak — a helyeslő egyetértés a hagyományokat maradi szemlélettel őrző ódivatú poétával, Gvadányival. Módosul az átdolgozások során a költeményben kifejeződő történelemszemlélet is. A fiatal Berzsenyit családi hagyományok is, a nemesség és az udvar kompromisszuma is a Habsburgok hívévé tették. A költemény első változataiban — ennek megfelelően — a szabadságharcok hősei: Bethlen, Rákóczi a vádlottak padjára kerültek a belső béke megbontóiként. A harmadik változattól kezdődően azonban elmarad a nevük: „A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze” már csupán általánosítva szól a nemzet életerejét próbára tevő belső harcokról.

Az átdolgozások menetét, eredményét figyelve megállapíthatjuk, hogy a költemény egyre inkább levetkőzi konkrét vonásait, mondanivalója általános, morális síkra helyeződik. Nem annyira a dicső múlt és a sötét jelen — reformkori költészetünk oly gyakori ellentétpárja — áll itt szemben egymással, inkább a múlt és a jelen ellentétes erkölcse: a küzdő, áldozatvállaló, hősi és a könnyű, kényelmes életet kereső, a nemzettel nem törődő. Az a történelmi áttekintés, amelyet A magyarokhoz ad, nem a békés és győzelmes századok meg az őket felváltó balsors ellentétét érzékelteti, mint majd Kölcsey Himnusza: Berzsenyi szerint a magyar történelem „Nyolc századoknak vérzivatarja”, amelyben helytállt a nemzet, amíg megőrizte erkölcsét, de ha azt eldobja, elvész.

59