Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)

tünkre magunk! így vágjuk alattunk / A dőlésre hanyatló fát”; „Mennyi jeles nemzet járt így!” (Baróti Szabó Dávid: Ráday Gedeon úrhoz). „Hol vagytok nemes eldő- dink? bámuljatok! íme | Nemzeni szarkákat kezdenek a keselyűk! | Véreitek nagy véreteket szégyenlik! Elhagyták | Nyelvetek! Erkőlcstök számkivetésre jutott.” (Uő.: Batsányi János úrhoz). „Sokan megúnták a haza szépeit, | Külsőt kerestek, s hogyha mi magzatot | Nemzettek, annak szoptatását | S a nevelést idegenre bízták | | Úgy szép hazánkban széllyel hatalmazott | A korcsosított új magyarok neme: ] Hogy nem magyar vér, megmutatta | Termete, nyelve, ruhája, szíve. | | . .. Haj, haj! Ha fegyvert fogva kivesztenéd | A rád süvöltő vípera-fajzatot, | Melly pusztaság érné meződet, j Mennyi jeles fiadat siratnád!” (Rájnis József: A magyarokhoz).

Berzsenyi költeménye jelentős fáziseltolódással újítja fel ezt az 1780-as évek második felére jellemző hangot, s ezen érdemes elgondolkodnunk. II. József halála után öröménekek ünneplik a visszaállított alkotmányosságot, s a köztársasági mozgalom rövid közjátékát követően a század végén már a forradalmi Franciaország elleni hadakozásra buzdítanak a költők, még Csokonai is. Berzsenyinek is van számos olyan költeménye, amely A magyarokhoz „visszaéneklésének”, palinódiájának tűnik. „A felkölt nemesség” színpompás táborozásaiban a romlás cáfolatát hajlandó látni. „Él még nemzetem istene!” — kezdi ujjongó hangon a már idézett, 1797-i felkelés-ihlette ódát, s boldogan ünnepli mindannak újjászületését, amit A magyarokhoz elsiratott: a sereg „régi magyar módon” ül nyeregben; Hunyadi Bécset meghódító hada sem volt erősebb; a fiák nem fajzottak el őseiktől, „Csak sast nemzenek a sasok, S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca”; a,.hazája feldúlt védfalából rak palotát heverőhelyének” mondattal itt ez felesel: „Árpád vére se hűlhet el, | Ámbár rég heverész a puha pamlagon”; a „bajnoki köntös” újra előkerült; „Nézd, most felköti fegyverét, | Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. | Buzdító katonás ruhát | Öltvén, lelke nemes lángra kigerjedez.” A magyarokhoz komor képeire felel az 1805-i felkelésre írt óda is, helyenként szinte szószerint cáfolva azt. Ott ezt olvastuk:

Oh! MAS magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn A félvilággal szembeszállott Nemzeteket tápodé haragja.

MÁS NÉPPEL ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

Oh, MÁS magyarral verte vissza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát.”

Itt viszont ez áll:

Tud győzni E NÉP! Attila magva EZ!

EZ dúlta Árpád hajdani harcain A föld legelső tartományit,

S láncra fűzé sok ezer vitézit.

E NÉP csatázott nagy Hunyadink alatt,

Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,

S roppant Budának győzhetetlen Ormai közt diadalmi kürt szólt.”

A XIX. század első évtizedének tapasztalatai azonban meggyőzték Berzsenyit arról, hogy nincs miért „visszaénekelnie” a romlás, a nemzethalál aggodalmát. Rájött arra, hogy a nemesség hajdani erényeinek újjáéledésében való bizakodás puszta illúzió; a fényes ruhába öltöző, őseik kardjával pompázó nemesek merő anakronizmusok. Ka- zinczyhoz intézett második levelében, 1809-ben a néhány évvel korábbi nemesi felkelések lelkes ünneplője már gunyorosan ír az újabb felkelés híréről, s komolyra fordítva a

58