Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰHELY - Orosz László: A magyarokhoz (Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulójára)
Oh! más magyar kar mennyköve villogott Attila véres harcai közt, midőn A félvilággal szembeszállóit Nemzeteket tapodó haragja. De jaj, csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet. Játszva emel, s mosolyogva ver le. Más néppej ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes llion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. Az idősebb olvasók közül sokan még könyv nélkül tudják ezt a költeményt, a mai középiskolai tananyagban azonban már nem szerepel. Az Akadémiai Kiadónál megjelent, egyetemi tankönyvül is szolgáló irodalomtörténet „nagy hazafias verseink körébe” sorolja, de mintegy visszariad pesszimizmusától, megállapítva, hogy „ez már ítélet és nemzeti önvád, nem nagy tettekre mozgósító parancs”. Záró szakaszainak remény- vesztettségét már a nagy kortárs, Széchenyi is hibáztatta, de ő kihallotta belőle a nemzetmentő programját támogató, a jelent bírálva is lelkesítő hangot is, ezért idézte a Hitelben, ezért vallotta legkedvesebb versének. Középponti szerepe van ennek a költeménynek Berzsenyi lírájában. Elsőváltozata legelső versei közül való, minden valószínűség szerint még 1797 előtt írta,az 1797-re keltezett A felkölt nemességhez című ódának ezek a sorai ugyanis: „Méltán búslakodám előbb, | Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz, | S régen félt veszedelmidet | Rád húzzák netalán majd buta korcsaid” csak erre vonatkozhatnak. A közül a három költemény közül, amelyekkel 1803-ban Kazinczynál jelentkezett, ez volt az egyik. A négy szövegváltozat azt tanúsítja, hogy újra meg újra elővette, formálgatta ezt a fontos megnyilatkozásának tekintett művet. Egyes kifejezései sűrűn bukkannak fel más költeményekben is; a „Nyolc századoknak vérzivatarja közt” pl. így: „Hány századoknak szél vészes ostromin” (A tizennyolcadik század), „Nyolc száz repült el már Budavár felett (Azulmai ütközet), „Ők voltak a harc vérzivatarjain” (Herceg Eszterházy Miklóshoz); „A szent rokonvérbe feresztő” így: „A szent rokonvér nem kiáltott” (A tizennyolcadik század); a „Nemzeteket tapodó haragja” így: „S nemzeteket tapodó erőnkre” (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás) — s a hasonló példák sorát még szaporítani is lehetne. A költemény első két változatán mutatható ki leginkább, de érezhető végleges szövegén is, hogy az 1780-as évek hazafias költészetében, a II. Józseffel szembeni nemesi ellenállás érzelem- és gondolatvilágában gyökerezik. Problematikus, sőt sok vonásában kifejezetten reakciós volt ez az ellenállás, ez a nemesi hazafiság: a nemzeti nyelv fenye- gettetésében, a nemzeti szokások, külsőségek elhagyásában éppúgy a nemzet pusztulásának megannyi jelét látta, mint az újfajta gondolkodás, a fel világosod ott műveltség terjedésében, a polgári átalakulás bármilyen félénken jelentkező igényében vagy helyeslésében. Nemcsak arról volt szó, hogy a nemesség nemzeti sajátosságaival és jogaival együtt kiváltságait is védte: arról is, hogy a nemzet ideálját csak múltban, a hagyományban, a dicső ősökben volt képes megtalálni. Mégsem egyértelműen reakciós az a költészet, amely ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódott. A nemzeti nyelv és hagyományok a reformkorban fellobbanó, a polgári nemzetállam megteremtését célzó nemzeti öntudat kibontakozását is segítik. Nem nehéz szövegszerűen is igazolnunk, hogy A magyarokhoz az 1780-as évek hazafias költészetét folytatja. Tüzetes bizonyítás helyett néhány idézet is megteszi: „Lehánytuk | Már régen nemes öltözetünk, amellyre csudáivá | Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk | Régi magyar szívünk!”; „ . . . már felséges nyelvünk is elúntuk!”; „Látjuk főbb onokáinkat, de heába keressük | Címeres elsőjök szép lelkit bennek! Erőben / Erkölcsben, észben, nyelvben elütöttek!”; „így rohanunk vesz57
