Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)
kantárszárát, becézték őket, könyörögtek az állatoknak, azok már-már lecsillapodtak, amikor újra közeledtek a repülők. A hangokból nyilvánvaló volt, hogy egyre alacsonyabban jönnek. .. Most már senki sem törődött az ágaskodó, megvadult lovakkal. A repülők hangja olyan erővel szakadt rájuk, hogy mind a két kezüket a fülükre szorítva, a földre vetették magukat. A mocsár bokrai, vékony fái megállás nélkül remegtek a légörvénytől. A hangoktól már-már a mocsárba préselődtek a hasaló katonák. A fejük felett — mintha csak pár méternyire lenne — géppuskák hangját hallották. Az addig dermedten és mozdulatlanul hasaló menetoszlopot mintha szétspriccelték volna: a bombázás, a géppuskázás okozta rémület értelmetlen menekülésre késztette az embereket. Rohantak a mocsárba, térdig érő iszapban bújtak a bokrok alá, a fák törzséhez. Volt, aki már két lépés után elsüllyedt és csak a válla látszott ki a vízből, és volt, akinek sikerült több száz méterre is elmenekülnie. Néhány teherszállító kocsi kilométerekre tudott eltávolodni az úttól az ingoványos talajon, ott meghúzódtak, a katonák pedig a kocsik alá hasaltak. A bombázás egy időre abbamaradt, a katonák visszatértek az útra, és szótlanul, öntudatlan arckifejezéssel indultak tovább. Fél óra sem telhetett el, amikor újra észrevették a hajnali világosságban egyre lejjebb ereszkedő repülőket. Az emberek tehetetlenségükben ordítani kezdtek, félelmükben barátaik nevét kiáltozták, volt, aki imádkozott, volt, aki csak értelmetlen hangokat tudott kiadni és leguggolt félelmében, mert látta a süppedő út mellett megcsillanó vizet, ami — ha belelép — ugyancsak a biztos halált jelenti. A lovak a teherszállítóknak faroltak, és a deszkavégek, vaskapcsok felhasították a bőrüket. A huszárok elengedték az állatokat, sorsukra hagyták őket. A keskeny, zsúfolt úton hol előre, hol hátra futottak, s ha a közelben csapódtak be a bombák, a vizes, megsüllyedt útra vetették magukat. Batár János az ülésre hasalt, nem tudta, hogy a két őrnagy és az ezredes hogyan próbál a bombák elől fedezéket, védelmet találni. De így, behunyt szemmel is látta, hogy mi történik körülötte. A lovak és az emberek egymáson fekszenek. A mocsárban elsüly- lyedők társaik nevét kiáltozzák. A sebesültek térdenállva könyörögnek a lovasoknak és a teherautók vezetőinek, hogy vegyék fel őket, hogy segítsék odább őket az úton. Batár János kocsijától nem messze, két huszár egymás vállába kapaszkodva akart kijutni a vízből. Egy pillanatra felemelte a fejét a kormány és az ülés között, látta, hogy mind a ketten csapkodnak a kezükkel, közben hörögve kötélért, rúdért kiabálnak. A kapkodásban, a kétségbeesésben nem tudták eldönteni, hogy egymáson segítsenek, vagy egyedül próbáljanak kimászni a bugyborékoló, sűrű vízből. Mindezt egyetlen pillanatig látta Batár János. A közelben bomba csapódott be, Batár János levágta magát az ülésre, s amikor újra felemelte a fejét, a két huszárt már elnyelte a víz. A fekete Buickot kikerülték a bombák, Batár János látta, hogy a közelben teherautókat, személykocsikat találtak el. Az ezredes és a két őrnagy beszállt a kocsiba, és nagynehezen elindultak. Az út két oldalán sokan hason fekve, többen az oldalukra fordulva vergődtek. Az alig moccanó sebesültek, a halottak, csuklóig vízbe merült kézzel tapadtak a mocsárba. Mindenfelé hátizsákok, lőszeresládák, pokrócok, eldobált karabélyok, katonaköpenyek hevertek a halottak mellett. . . ,,Jól hátul lehettünk a menetben”, gondolta Batár János, miután elindultak. Az utat szegélyező bokrok alól élettelen lábak nyúltak ki. Batár János látta, hogy a legtöbb halott a hátán fekszik, a bakancsok, a csizmák orra még jól kiemelkedik a vízből. A kora reggeli fény élesen megvilágította a rakásra fekvő halottakat, egymás hátára, vállára dőlve érte őket a golyó. Véres arcú, sárban, iszapban csapkodó sebesültek 28
