Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)
igyekeztek vissza az útra, többen az útmenti nagyobb fák törzsét szorították, és úgy kiabáltak. Egymást érték az útról lefordult teherszállítók, páncéltörő ágyúk. Szétroncsolt halottak az ágyúk, a kocsik alatt, körülöttük döglött lovak süllyedtek az iszapba. A kocsi előtt, a kocsi mindkét oldalán újabb és újabb arcok emelkedtek fel. Batár János lépésben haladhatott csak előre. Már minden arc egyformának tűnt, a kiabálóké, a könyörgőké éppúgy, mint a halottaké és azoké is, akik térden csúszva, négykézláb próbáltak visszajutni a gerendaútra, hogy a teherszállítókra, a fogatolt ágyúkra felhúzzák őket. . . „Szerencsénk volt, hogy hátul maradtunk. Hogy hátul jöttünk. . .” Csak nehezen jutottak előre. Batár János látta, hogy több helyen szétbombázták az alkalmi utat is. A kocsik megrekedtek. A katonák ledobálták magukról a köpenyüket és a kocsik kerekei alá szorították. Faágakat, el hasított fákat tettek az útra. Tántorogtak a félelemtől és a fáradtságtól. . . Nem beszéltek róla, de mindenki ugyanattól félt: ha mégegyszer megtámadják őket a repülők, az utolsó emberig a mocsárban maradnak. .. — Menni kell, Batár, mindenképpen ki kell innen jutnunk — mondta Majthényi Áron. Most, ahogyan félt, ahogyan viselkedni próbált — mindenáron palástolva a rémületét — látszott rajta, hogy mennyire fiatal még. A repülőgépek nem jöttek vissza. Lassan kitisztult az ég is, s Batár János előtt egyre lassabban vonszolták magukat az emberek. A teherautók már-már járhatatlanná tették előtte az utat. Tudta, hogy egy óra, egyetlen háborítatlan óra kellene még és akkor kijutnak a mocsárból. — Ez már olyan nagy veszteség, amit nemigen tudunk kiheverni — mondta Jánosy Benedek őrnagy. — Igen — bólintott az ezredes. — S nagy szerencse lenne, ha innen élve kijutnánk. — Kijutunk — mondta Majthényi és ökölbe szorított ujjait egymáshoz ütögette. „Az úristenit, ha Józsi ittmaradt, ha Dér Józsi a mocsárban maradt...” Batár János meg akart állni a kocsival. Arra gondolt, hogy visszamegy és megnézi, itt van-e még valahol a falujabeli. „Mert itt kell neki lenni.” Megállt. Megszorította a kormányt és szinte megmerevedve bámult maga elé. — Mi van, Batár? Valami baj van? Miért állította meg a kocsit? — kérdezte Majthényi és döbbenten nézett a gépkocsivezetőre. Batár János megfordult és Majthényira nézett: — Itt van a falumbeli, a ... — Ha él, akkor jön, ha pedig nem, akkor a mocsárból már kiszedni úgysem lehet, nincs értelme. Ha kijutunk innen, akkor keresse meg — mondta türelmetlenül Majthényi. Batár János nem indult. Hallotta, hogy kiabálnak mögötte. A fojtott, rekedtes káromkodás úgy zúdult a kocsira, hogy bármelyik pillanatban várhatta: a katonák nekiesnek a kocsinak, és a mocsárba fordítják a Buickot. . . — Menjen már, az úristenit, menjen! — Majthényi Áron a vállára csapott és intett a kezével. — Itt az út, szabad az út, ember! Mire vár? az úristenit a tehetetlen fejének! Az őrnagyra nézett. A vállában még érezte, ahogy rácsapott. . . Az őrnagy kigombolta a zubbonyát, az ingén elszakadt a gomb, Batár János látta a csupasz mellét. Majthé- nyinak mind a két tenyere csupa sár volt, a homlokán, a nyakán koszos csíkok. — Fékezze magát Majthényi! Vigyázzon, nehogy úgy járjon, mint az én ezredesem, aki idegösszeroppanást kapott. . . Na! Induljon, Batár — szólt az ezredes. Beindította a motort. Erezte a kormány remegéséből, hogy a hátsó kerekek meg- pördülnek, majd leállnak. Újra megpróbálkozott, és a kocsi elindult. „Ha van Isten, 29
