Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 5-6. szám - Balázs József: Az ártatlan (Regényrészlet)

— Jó úton megyünk, Batár — nézett fel a térképről Jánosy Benedek. — Nemsokára ott leszünk a faluban.. .

Az őrnagy mondta a falu nevét is, de Batár János nem tudta megjegyezni.

Az út két oldalán hatalmas gabonatáblák húzódtak és Batár Jánosnak megütötte az orrát egy jellegzetes szag. Azonnal tudta: a környéken hatalmas kenderföldek lehetnek. Bármerre figyelt ezután, csak kendert és gabonát látott. ,.Pedig jó földnek látszik, és mégis csak ez terem meg rajta.”

Házakat szeretett volna már látni, de csak nagyon messze, a síkságnak egy magasabb pontján vett észre valami épületfélét, azt is inkább kis kápolnának, semmint emberlakta háznak vélte. A kocsi azonban ment tovább és a síkságot, a megmú'veletlen földek mellett a gabona és a kender hullámzása szinte beláthatatlanná tette.

Már régen elhagyták az erdőt, de a falu csak nem akart előbukkanni. Pedig mindenki azt mondta — emlékezett vissza Batár János —, hogy egy kőhajításnyira van az erdőtől.

Az eddig nyílegyenes út most derékszögben fordult balra, s Batár Jánosnak úgy tűnt, hogy az út egy nagyobb emelkedőre vezet fel. Aztán — pillanatok múlva — meglátta a falut, ami azonban innen az emelkedőről nézve, inkább nagyobb tanyának látszott. Hirtelen csak egy hosszú utcát látott, kétoldalt házak, keskeny udvarok és az udvarok végében mindenütt pajták húzódtak. A falu már így távolról is annyira szegénynek, annyira elhagyatottnak látszott, hogy szinte egyszerre gondoltak rá: ,,itt nincsenek emberek”.

Ahogy közelebb ért a kocsival, akkor derült ki, hogy az előtte levők már régen beértek a faluba. Látta, hogy ezek nem vályogházak, hanem fából készültek, csak bemeszelték őket. A házak is, a kerítések is fehérnek látszottak, s a falu főutcája — egy széles földút — olyan üres és kihalt volt, mintha már régen elmentek volna innen az emberek.

Az ezredes a falu egyetlen, kőből épült nagyobb házában rendezkedett be. Emellett állt a templom, s mindkettő a falu legmagasabb pontján helyezkedett el.

Batár János beállította a kocsit a nagy kőház udvarára, vödröt szerzett, vizet húzott az udvaron levő kútból, és nekiállt lemosni a kocsit.

A ház üres volt. Néhol eldobált ládákat találtak, s a nyitva hagyott ajtók mögött szétszórva különböző színű fadarabok, lécek, eltört cserépedények, vaslábosok feküdtek.

Amíg Batár János a kocsit mosta, az ezredes számára a többiek rendbehozták a házat. Figyelte a takarító katonákat, de közben arra is kíváncsi volt, hogy vajon vannak-e a faluban emberek, vagy tényleg senki sem él ezekben a házakban?

A kertek alatt a végtelen gabonatáblák szinte összeértek a látóhatárral, s csak nagyon messze, a falu másik végétől több kilométerre látott erdőt.

Amikor kiment a főutcára — pontosabban a falu egyetlen utcájára — meglepődött, mert észrevette, hogy a huszárok nem a házakban, hanem az udvarok hátsó részében, a napraforgószárakból készült pajtákban — ha ugyan pajtáknak lehet nevezni ezeket a tákolmányokat — húzódtak meg.

A lovakat a pajták mögé kötötték, ott itatták és etették őket. Batár János látta, hogy azokon az udvarokon, ahol kutakat találtak, katonák fürödnek, mosnak, borotválkoznak. S az egyik házban az ablak mögött egy asszonyfejet látott, de csak egy pillanatra. Az asszony észrevette, hogy figyeli, s ezért húzódhatott el az ablaktól. . .

Amikor megtalálta Kocsár Danit, Dér Jóskát — őt kereste, vele akart mindenáron találkozni — éppen arról beszéltek, ,,hogy a faluban egyetlen férfi sincs, s hogy csak asszonyok élnek a házakban. S amióta itt vannak, senki sem mer kijönni, félnek a magyaroktól.”

17