Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Kabdebó Lóránt: Raffai Sarolta: Ne félts, ne félj
újult igényén: „Amikor Londonban voltál, akkor én kapaszkodtam, most kapaszkodj te.” — „Hova, mibe kapaszkodjam, ha ezt kívánja?" A biztonság helyett csak „érdes és kopár felületre” talál. A Szép Szó körül titkárnői ügyködést vállaló asszony a pusztuló költőnek így is áldozatos segítője volt, fontos tényeket rögzített szerkesztői működéséről, vitamódszeréről, egy-egy versének műhelytitkairól (Óh szív! Nyugodj!, Kiáltozás, Thomas Mann üdvözlése, Ős patkány terjeszt kórt. . , Hazám), s különösen értékes a Thomas Mannhoz írt vers betiltásáról, az est körülményeiről való beszámoló; Mann kijelentései, József Attila fájdalmas mondata: „Megint egyszer kifosztottak abból a kevésből, amim lehetne.” Egyik 1937-es versében saját magáról is így ítélkezik József Attila: Hamis tanúvá lettél saját igaz porodnél. Köztudott, hogy sorsa egyetlen részesének sem tette könnyűvé a perújítást, az ő ügyében való igaz tanúskodást. Illyés szólt először erről a nehéz felelősségről Nyugatnak fogalmazott nekrológjában. Vágó Márta vallomásának az írói dokumentumértéken túl egyik legszimpatikusabb sajátja, ahogy a rendkívüli sorsélményt summázva ő is a felelősségteljes megrendültség igaz, pontos szavait találja meg: „Azonnal akart kapni, mindent, ami kellett neki, talajt, támaszt, segítséget, fenntartás nélküli szeretet, hogy tovább élhesse a maga kínlódó, verssorokra, fogalomtisztázásokra, megdöbbentő képzettársításokra irányított, tökéletes rímekért és kifejezésekért küszködő, éles, zord gondolkodású életét.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975) FODOR ANDRÁS RAFFAI SAROLTA: NE FÉLTS, NE FÉLJ! Tíz év van Raffai Sarolta első és második verskötete között. Mégis a két kötetet nem szakadék választja el egymástól, a versek természetesen illeszkednek egymás mellé, tovább rajzolva a pálya évtizednyi ívét. Nem egy közülük még az első szomszédságából ismerős, szinte együtt olvastuk, idéztük őket a Részeg virágzás legjobb darabjaival, a többi azután egy-egy újabb mérföldkő az azóta bejárt életszakaszon: a körülményei és körülményeink hatására alakuló tudat egy-egy összegező számvetése. Generációs társai útját járja ő is: az életrajz, a személyes állapotrajz, helyzetkép az a kiindulás, ihlető pillanat nála is, továbbra is, amely a vers alapját adja, amely kikényszeríti a viszonyítást, a mérekezést. Megmérését a környezet adta lehetőségeknek és a korábbi vágyak, tervek, elhatározások személyes beteljesedésének. De Raffainál az életkeretek és a személyiség önmegvalósításának szembesítése nem állandóan megújított drámai patt-helyzetet teremt, mint Ágh István költészetében, sem pedig az embert veszélyeztető helyzetek kivédésének morális parancsait fogalmaztatja, mint teszi Ratkó József verseiben, és nemcsak a nehéz helyzetekben helytállás magatartás-képleteit szerkeszti Buda Ferenchez hasonlóan, és főleg nem a kétség- beesés következtében megkicsinyedő ember ijesztő-ijedt képeit gyűjti versébe, mint Serfőző Simon; a „részeg virágzás”, az ifjúság múltával pedig nem megtagadja — elfordulva, nagy lendületét utólag kicsinyéivé — ifjúságát, mint ahogy a felnőttéválást Bella István átéli, és a vidék sem azt a szemhatárt elzáró képzetet sugallja számára, mint Buda vagy Kalász László esetében. Pedig e tíz év verseinek némelyikéből mindezekre a baráti törekvésekre rímelő nem egy példát is tudnánk találni. De ezek a példák csak annyit bizonyíthatnak, hogy a feladat-vállalás hasonlósága továbbra is összeköti az indulásban olyannyira összehangolódott, rokontörekvésű költőket. De éppily fontos különbözésük tanúsága is: immár szuverén, saját kifejezési formájukat megteremtett alkotóvá forrtak ki mindnyájan, közöttük a második kötetének verseit legtovább érlelő Raffai Sarolta. A Raffai-életrajz, amelyet ebben a kötetben továbbír, a fiatalasszony életének további évtizede. A Részeg virágzás a kamasz-lányt mutatta be, majd a társrataláló asszonyt, a szülő nőt, és a gyermekeit életre segítő anyát. A folytatás: a férfi—nő kapcsolat a felnőttségben, a családban; az életnek mint társas vállalkozásnak megszervezése, kiteljesítése; és az immár felnőtté önállósodó gyermekeknek saját útjukra engedése, segítése. Közben természetesen megváltozott a generációk közötti pozíciója: az előző kötetben a szülők még erőt, példát adó, az életet körülötte elrendező tényezők, most az öregség, a múlandóság, a halál figyelmeztetését hordozzák, példájuk már az emlékek világában, az elveszett múltban él csak tovább. És a tágabb kör: a vállalt feladatok, milyen alak- változáson mennek keresztül? A fiatal lány mindent akarását a tanyasi tanító-lét nemhogy korlátozta, de kiegészítette, vágyai tüzét csak szította. Mostanra, a negyvenedik év körül számot- vető ember számára a vágyak és lehetőségek korábban oly nyitott ollója zárulóban van: tudja mennyit tehet, és hol válnak a reális vágyak álmodozássá. Tipikus „különbéke” helyzet alakulhat az életrajz és életigény ilyen jellegű egybefonásából. A hangsúly áttevődhetne az életrajzra és az igényesség mértéke a napi igényekhez alkalmazkodna. Mégis itt, ebben a helyzetben születik meg a Raffai-költészet bravúrja: a józan személyes és közösségi számvetés során a realitások tudomásulvétele és további teljesség-igényének megtartása. És ez már nem is csak költői bravúr, hanem ter84
