Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Kabdebó Lóránt: Raffai Sarolta: Ne félts, ne félj
mészetes következménye, alakulása a Raffai- életműnek. Éltünk tulajdonképpen mindig is a napi ,,kis” eseményekből tevődik össze. Az életrajz-leírás ezeket az eseményeket is követhetné, a maguk egyszerű jeleneteiben, lineárisan elmondva őket. Az életkép szintjén valószínűleg hiteles képeket tudna így is adni Raffai, mivel a megfigyelés, a pontos, részletező leírásnak már első kötete óta korán érett mestere. íme egy pillanatkép, ahogy a versben portrévá emelve megjelenik: Sípszó veri arcul a csendet, párnás-matracos mélyből leslek. Hörgőid lombját megkúszáltam, álmodban zihálsz toll-karámban. Máskor a pontos-jellegzetes leírást érzékletes hasonlattal keretezi be, az egyszeri jelenetet ösz- szevetve a hasonlatul idézett természeti képpel: Mint finomrajzú apró csigaházból meghitt párákért nyitódó kocsány tapogatózom lustán tétován — Csak kezem nyúlt feléd, csak lábam fogta át lábfejed sok-sok csontgerezdet rejtő most még idegen dombját-hajlatát — Mintha Szabó Lőrincet választotta volna mesterének: a konkrét pontosság, a szinte prózai helyzetjellemzés, a tények nyomozati jegyzőkönyvszerű rögzítése, jellemzője Raffai leírásainak. Mert tudja, hogy ebben a világban csak a szavakkal nem határozhatjuk meg helyzeteinket. A valóság a legszemélyesebb magánéletünkben éppúgy a tények pontos, minden összefüggésnek megfelelő számbavételével mutatja meg magát, mint bármely közösségi ténykedésünkben. Ugyanakkor ez a tényleíró pontosság nem öncél, nem egyes jelenetek egyszerű megverselése. Csak elindulás: tájékozódás, helyzetfelismerés, — csalódások, a csalóka önbecsapások elkerülésére. Ezekben a helyzetekben egy szenvedélyes, a bemutatott jeleneteket elemi indulattal átélő ítélkező vizsgálódik. Az előbb idézett versbeli szerelmes közeledés így csap át a Szerelem (a vers címe is ez) követelésévé: Ha tagadhatnád, tagadnád-e te, hogy pusztulásig velem vagy tele! Az adott, versben is ezzel elszabadul a szenvedély sodrása. Mégis, a folytatás vissza igyekszik kötni a verset a korábbi leíráshoz, hogy azután a szenvedély lüktetése ismét meghatározza a vers menetét. Drámai küzdelem kezdődik: a leírás, az elbeszélés és a szenvedély kifejezése között. A korábbi, csak a lényegre koncentráló leírás átadja helyét a váltakozó szerkezetű csapongásnak a tények és az indulat világa között, a vers „alkatilag” is tépetté válik: a szabályos ritmust, sorokat, grammatikát a „szabálytalanság" jellegzetes tünetei helyettesítik. Csak ujjhegyem ért — ez a csak, a csak fölibénk hordott mázsányi falat, és eggyéválunk oszthatatlanul. És itt, ebben a versszakban jelenik meg a Raffai- vers másik jellegzetessége, amely a köznapi jeleneteket, a józanon tudomásul vett, vagy szenvedélyesen átélt pillanatokat, az emberi esetlegességeket ellenpontozza. Egyfajta költői nagyotmon- dás ez: egy kép, amely kiemel a mindennapokból, amely a végtelen teret, a természet végleteit, vagy esetleg egy, a nagyságnak csak a képzetét felidéző kifejezést vág a vers reális-pontos leírásai közé. Mint jelen esetben ez a sor: „fölibénk hordott mázsányi falat”. És ezzel mindjárt megtárul a vers, feszültség keletkezik a vállalt köznapiság és a pontos szavakkal le nem írható, mégis szenvedélyesen vágyott, várt, keresett szertelenség között. Ezek a sokszor látszólag pontatlan, „gőzös-blöf- fös” szólamok éppen ezáltal nyernek szerkezeti szerepet a versekben: egy-egy jajkiáltás, felszisz- szenés, felujjongás, vágyakozás vagy letörés jelei a józanság szenvedélyes ellenképei. Raffai költői ereje éppen abban van, hogy verseinek ezt a kettős természetét egybe tudja fogni: a pontos helyzetkép sohasem jelenti nála a leírtak kritikátlan elfogadását és csak átélését, a szenvedélyes kitörés pedig sohasem válik romboló, gátattépő, önpusztító erővé. A kettő egymást alakítja: a ,,villanyásnyi”-ra megidézett végtelen a mindennapok igényesebb alakítására, az ember önmaga alkotása és viszonyainak szenvedélyesen akart elrendezésére adnak erőt. Mint az idézett vers zárásában ez az összegezés meg is születik: Mint az idő, ha gyors nedveivel a facsemetét évgyűrűzi el: nem szabadulsz már — többé ne eressz s ha sebzel még, hát élőbbé sebezz. Vagy ahogy másutt e szélsőségek között meghatározza magából kiindulva az ember vágyott helyzetét e kettősen átélt világban: Mért kereste ölem, szívem az éppen csak elbírhatót! Ha volt: magam faragta mércén se fokok már, se mutatók, jelzések nélkül bár, de lenni, sarjúként, ha a törzs kidőlt. . . A „csak egyszer élünk” és a „nem egyszer élünk” párbeszéde ez a költészet. Lázad az apró, csak a napi életre való berendezkedés ellen, botodnak látva, ki „útját apró négyszögekre osztja.” De ismeri e „bolond-lét” pontos lélektanát, jellemezni is tudja, és jeleneteit leírni: 85
