Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 4. szám - SZEMLE - Fodor András: Vágó Márta: József Attila

SZEMLE VÁGÓ MÁRTA: JÓZSEF ATTILA Vágó Márta föl jegyzései 1942-ben készültek, ak­kortájt, amikor öt évvel halála után, a költő földi maradványait felhozták Szárszóról a Kerepesi te­metőbe. A korabeli háborúba sodródott ország bombázás-fenyegette fővárosában a szerző sze­rencsés elszánással fogott hozzá a kapcsolat doku­mentumainak lemásolásához. A levelek eredeti kézirata ugyanis később csaknem teljességgel el­veszett. Magát az emlékezést (esetenkénti részletpub­likációkat nem számítva), mostanáig csak a beava­tottak ismerhették. A gondosan jegyzetelt kiad­vány olvastán végre bárki meggyőződhet róla: a József Attila-irodalom egyik legértékesebb köte­tét nélkülöztük évtizedeken át. Nemcsak a nevezetes kapcsolat tisztázó kísér­lete miatt kivételesen fontos Vágó Márta mun­kája, nemcsak a rá vonatkozó szövegek, versek irodalomtörténeti jelentősége okán, hanem azért is, mert nagy felidéző erővel, életre hívó eleven­séggel tud szólni a költő habitusáról, gesztusai­ról, beszédmódjáról; kedélyváltásokban, gondo­latszökellésekben tükröződő személyiségéről. Tudvalévőén József Attiláról sem film-, sem hang­fölvétel nem maradt, a róla őrzött fényképanyag is rendkívül szegényes, nekünk utódoknak több­szörösen becsülnünk kell hát testi-lelki-szellemi alakjának olyan írói megjelenítéseit, amilyen Né­meth Andoré, Déryé, József Joláné, s helyenkint hozzájuk méltó nívón Vágó Mártáé. Gondoljunk megismerkedésük, budai sétáik, vagy az ürömhegyi kirándulások, majd az újbóli egymásratalálás utolsó tragikus évében az évődő visszakéretőzés kamaszos bájú közvetlen leírásá­ra, s végül egy-egy ilyen jelenet leképezésére: „Elmész! Hová! — Keserű, humoros, gúnyos sze­mekkel, de majdnem sírósba pittyedő szájjal né­zett rám egy pillanatig, azután keresztbevágta lábszárait, és élesen mondta: — Hová! — Kezével kis kusza, összevissza mozdulatokat csinált, ujjait lebegtette, mint aki azt mutatja, hogy semmivé foszlik a dolog. — Nem soká élek már, még egy- pár adósságot fizetek, még egypár dolgot megcsi­nálok, aztán pá! — Fölényes, derűt mímelő arc­cal intett kezével. — Megyek.” (Egyébként némelyik Londonból küldött levél­ben, ottani diákéletének hangulatteli képváltásai­ból is érzik a szerzőnő jó íráskészsége.) Legtöbben persze azért veszik kézbe ezt a me­moárt, hogy megtudják, írója az önvédelem mi­lyen lehetséges magyarázatával szolgál a két lako- nikus sorra: Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem. Nem kétséges, hogy a szerelem mindkét részről igaz volt és mély. Az első — 1928 szeptemberi — József Attila-levelek véghetetlen kedvessége, el­bűvölő humora, Márta válaszainak érzelmes nyílt­sága, izgatottsága, fokozott felelősségtudata bi­zonykodik erről, s méginkább az ebben az évben íródott szerelmi és panteisztikus természeti ver­sek, hiszen a Tedd a kezed, Gyöngy, Klárisok, Gyereksírás, Förgeteg, Tudtam én, Sok gondom közt, Piros hold körül, Mióta elmentél, Óh szív! Nyugodj! a költő lírájának legszebb, legmeggyő­zőbb darabjai közé tartoznak. Ám az október 5-én, 6-án írt József Attila-leve- lekben a költőien gyöngéd szólongatás („Kicsim, Márti, darabos szántómon aranyos boronám”) mellett ilyen kijelentés is olvasható: „Nem aka­rom, hogy ostoba presztízskérdés kedvéért olyan lélekölő dolgot csinálj, amely nemcsak hogy nem produktív, hanem a jószívű tőkés és a jószívű állam csalása.” Azaz a vőlegényjelölt éles társadal­mi kritikával illeti a Vágó család lányuk londoni iskoláztatásával kapcsolatos döntését. Egy hét múlva Márta válaszában is benne van egy leleple­ző kijelentés: ,,. . .el vagyok kényeztetve, és nem bírom, úgy látszik, a szegénységet. . .” Október 22-én a Pesten maradt szerelmes így panaszkodik: „Nem nevelhetlek ilyen távol, és te sem nevel­hetsz engem. Vajon megakad-e így növekedésem? Lelkem már csak vágyakozás és bánat. . . Miért is hagytál el? Vagy neked nem fáj ennyire!” Október 27-én Márta: ,,. . .elégedetlen vagyok magammal és félek, el fogsz hagyni.” November 16-án Attila: „De én családot akarok már, s legalább a te csalá­dodban ne legyek «egy szegény fiú» ha már az enyémben az voltam.” Ugyanezen a napon Márta így fogalmaz: „Félek, nem szeretsz már.” Decem­ber 11-én pedig így: „Apa. . . érzi biztosan, Te támaszom nekem sose lehetsz. . .” Ezután már József Attila részéről csak a végső hosszú, keserűen leszámoló levél következik: „. . .nem voltál hajlandó engem követni az irrea­litásba. . .” A tények furcsa fonákja, hogy Márta sokkal előbb, még a legidillibb ürömi kirándulásokra em­lékezve is tisztában van udvarlója polgári értelem­ben irreális lényével: „A szavakkal való játék volt igazi életeleme, élettartalma, maga az élet tulaj­donképpen.” Szerelmük bukásának okát végül mégis a sértett nő polgári önérzetével, a kávé­házban Attila mellett föltűnt Szántó Juditban lát­ja: .......egyszerűen megcsalt”. Az már viszont a sors fanyar törvénye, hogy amikor nyolc év múlva újra összetalálkoznak, Vágó Márta hiába adná meg mindazt, amit koráb­ban elmulasztott, közben ő maga is egzisztenciá­lisan, lelkileg elbizonytalanodott, férjétől külön­vált, analitikushoz járó, megtört ember. Joggal botránkozik az összeomlás előtt álló József Attila 83

Next

/
Oldalképek
Tartalom