Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Berkovits György: Törvényszerűségek keresése

tizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Hollandiában nem győztem csodálni, hogy ugyanolyan házakat húznak föl 1973-ban, mint amilyeneket középkori festőik képein láthatok; úgy illeszkedik az új ház a régi városképbe, mintha régi lenne, de belülről persze összkomfortos. Vagyis ezek az új házak a polgárosodás első időszakának építészetét mintázzák ma is. Mert ahol szerves volt a fejlődés, ahol a falusiakból, a földművelőkből lettek a városi polgárok, ott ismeretlen a hazai, szervetlen, „elgyökértelenedés” — a polgári, középosztályi kultúra hagyománynélkülisége — lakáskultúrában, városképben is. Nyugat-Európában ,,nagyon stabilizálódott: mind az architektúra, mind a funkció". Mert a lakáskultúrában, településstruktúrában is ,,a mintáknak és a normáknak az ereje olyan nagy, hogy eltérésekkel csak nagyon ritkán találkozunk”. Ezért csodálkozhattam a tízmilliós Londonban, hogy ott „mindenki” családi házban lakik. Musil szerint ez a norma és minta azért alalkult ki és szilárdult meg, mert az angolok sohasem kerítették körül városaikat fallal — tehették szigethelyzetük miatt — terjeszkedhettek az épületek, ameddig nekik tetszett. Dániában azt mondják, hogy a nappali szoba hajókajütöt mintáz. Azért, mert a dánok, régi hajósnép lévén, megszokták a hajókajütöt.. .

S ezekhez a kulturális, történeti tényezőkhöz még hozzá kell számítanunk a gazdasági különbségeket is, amelyek az eltérő európai lakásmódokat— normákat, mintákat — meghatározzák.

Az egyik legsúlyosabb társadalmi feszültség forrása — tudjuk, mégsem fölösleges megemlíteni — a lakás. Ott, ahol feleslegben is lenne — Nyugat-Európa némely országában —, azért feszültségforrás, mert a lakás áru, mégpedig nem mindenki számára elérhető áru. Ott, ahol kevés van — például nálunk is — nemcsak azért neuralgikus pont, mert nem jut mindenkinek, hanem azért is, mert bizonytalanságban vagyunk afelől, áru-e vagy szolgáltatás — kinek áru, és kinek szolgáltatás.?

A lakásínségről szólva Musil megjegyzi, hogy az „világjelenség”, s bár néhány gazdag ország bővelkedik lakásban, mégsem oldották meg ott sem végérvényesen a „lakáskérdést”. Vajon miért? „Mert az életszínvonal emelkedésével változnak a normák, amelyek szerint a társadalom elbírálja a lakások és a házak lakhatóságát.” Talán a lakásépítkezés nem tud lépést tartani az életszínvonallal? Mintha azt kérdeznénk: az életszínvonal lemarad az életszínvonal mögött? Hiszen lakás nélkül nem mérhetjük az életszínvonal változását.

Hány lakás is kellene? Nehéz felbecsülni, kiszámítani. Csehszlovákiában például 1961-ben (is) azon vitatkoztak, mennyi lakás hiányzik: 327 ezer, 284 ezer, 346 ezer, 492 ezer? Nem tudták eldönteni. Csak annyit szögeztek le akkor: „az 1961-es állapot fenntartásához évente átlagosan 78 ezer lakást kell építenünk”, Nem elírás, nem vicc az „állapot fenntartásához” . ..

Azzal, hogy kik laknak rossz körülmények között, Musil nem foglalkozik. Tudjuk, hogy a különböző rétegeket lakásviszonyaikkal jól jellemezhetjük. Az életmód legfontosabb anyagi tényezője. Akinek nincs vagy rossz a lakása, hátrányban van. Az anyagi hátrány pedig szellemivé válik.

Például az már törvényszerűség, hogy a művelődési lehetőségek és a rossz lakásviszonyok fordítottan arányosak.

*

Miért szenved a művelődés-tanulás csorbát bizonyos rétegeknél? Nemcsak a lakás minősége, megszerzésének körülményei miatt. De általában, akik lakás szempontjából társadalmi hátrányban vannak, azok élhetnek legkevésbé a társadalmi mobilitás legfontosabb eszközével, a tanulással is.

77