Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály

hidegség, a fölényérzet vagy a szegények kezdetleges osztálytudata tartotta vissza, talán a primitív szláv-paraszti lelkülethez hasonló magyar közösség állott közelebb? Nem mond róla semmit, de jól esik hinni az utóbbit. Úgy hiszem, ezek a sorok villantják fel az igazi helyzetet: „Különös vala.hogy mi, magyar és német — egy falubeli — legények sohasem tudtunk összeolvadni (ti. mulatságban), noha mi magyarok a németek nyelvét mindnyájan beszéltük, s ők a mienket legalább — értették”. Értették, de nem beszélték.

íróbarátaink,s tudós és művelt magyarjaink,akik teljesen ismerik a klasszikus magyar világot, a nemesi-nemzeti életet és irodalmat, jól teszik, ha elolvassák Táncsics könyvét. Megláthatják belőle, ha csak villanásokban is, hogy valóban volt magyar népi világ, s hogy az a nemesi nemzetétől csakugyan különálló világ volt. Meghatva — szeretve elolvashatjuk Táncsics nyers, de ízléses, talpraesett, okos és őszinte írását erről a népi életről. Milyen egyszerűen, minden írói tetszelgés nélkül mesél el egy-egy történetkét, amelyből a korabeli úri írók anekdotát kerekítettek volna. Többek közt elmondja egyszer, hogy egyik sógorát, aki már nős volt, befogták katonának. Onnan négy évi szolgálat után valamiképpen Angliába került inasnak. (Talán szökött, de ezt Táncsics érthető okból nem írja meg.) De a honvágy húsz évi távoliét után hazahozta, s boldogan éltek a feleségével együtt, mint új házasok. Minden este megborotválkozott (nem reggel!), s mint Táncsics mondja, hogy a szakáll ne szúrja az új menyecske arcát. Szegények lévén, újrakezdte a zselléréletet: seprőkötő lett. Frakkjának a farkát azonban levágta, „mert az nem illett a seprőkötéshez”. Táncsics, már akkor takácslegény,

megvette a frakk farkát és mellényt varratott belőle. Jó posztó volt,

.......míg csak egy

folt volt belőle, oly fekete vala, mint a bogár, nem vörösödött meg, mint az, amit az asszári görögtől vettem” — mondja róla Táncsics, (ti. első posztóruhájával gyalázatosán becsapták: pár hét alatt kifakult).

Az ember nem tudja megállni, hogy a néger emberevők által megevett angol hittérítők ruhadarabjainak vándorlásaira ne gondoljon, és fel ne sóhajtson: óh Magyar- ország!

*

Egy másik megfigyelésem, hogy alapjában milyen egységes volt a jobbágyok sorsa és a fölöttük levők politikai és gazdasági gyakorlata ebben a kiskirályságokra tagolt régi Magyarországban is. Táncsics is ugyanazt írja, amit én innen a Tiszántúlról feljegyeztem a „Falusi Krónikádban, hogy az uraság rövid lánccal mérte a jobbágyok telkét. Csak névleg volt egész a telek, valójában háromnegyed telek volt. Akárcsak nálunk az 1200— 1000, sőt 8—900 öles holdakkal.

És leírja, hogy a tiszttartó, bizonyos Mézes juhai hogyan foglalták el a közös legelőt. Mikor odaköltözött ez az úr, valami írást csináltak róla, hogy a tiszttartó marhák helyett valami húsz juhot járat a legelőn. Aztán odajutottak, hogy az írás valamiképpen elveszett, vagy eltömítették és már egész falka juh legelt a közösség legelőjén, s az ács- tesszéri jobbágyok marhájának nem volt mit enni, mert kaszálójuk nem volt. Aki nem tudná, annak már én is megmondhatom, hogy a juh után akkor sem eszik a marha, ha volna mező, mert nem állja a szagát. A juh a vizeletével és apró golyóival teleszórja az egész földet.

S ha valaki nem érti, száz tudományos könyvből sem érti, hogyan maradhatott le a magyar parasztság a saját hazájában a kibontakozó kapitalizmus korában, a Táncsics könyvének néhány lapjáról már megsejtheti, bár — sajnos — ezzel nem foglalkozik részletesen. Amit ő az apja és a sógora gazdálkodásáról, üzleti tájékozatlanságáról s a nénje „tűzkérésé”-ről mond, az világos példa arra, („Tűzkéresség” fogalmat azt hi58