Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály
szem meg kell magyaráznom, hiszen ma már még nálunk sem ismerik. Olyan örökké gyermeteg asszonyi állatokra szól, akik át-átszaladván a szomszédba tüzet kérni, el-lefe- csegnek, s közben otthon marad a dolog, s kár-kárra tetőzik. Gyermek fojtogatja a csirkét, kutya elviszi a szalonnát, macska leüti a tálat, malac betör a pitvarba stb. stb. Móricz Zsigmond némely írásában meg lehet találni őket.) Hogy itt egy dolgos, jószágot és földet szerető, de primitív, gyermeki egyenességű nép került szembe a pénz- gazdálkodás kegyetlen törvényeivel, s bizony nagy többségében nem találtaiéi magát. Ha belekezdett is valamibe, mint Táncsics apja a szép lovak vásárlásába, mindig rosszul ütött be, mert nem egyeztette előre a dolgokat. A Táncsics apja is megvette a drága lovakat, de takarmánya nem volt hozzá és — pénze sem. „Újfejteire” vetett zabot. Én még tudom, miről van szó, mert szegény nagyapám és nagyanyám is ebből a fajta emberből valók voltak. Az én gyermekkoromban már váltig sajogták, hogy aki ügyes volt, hogyan szaporította össze a sok jószágot, aztán a sok jószágból sok olcsó földet, és és hogyan uzsoráztak aztán terménnyel, pénzzel. Nem is maradt utánuk egyéb, mint egy vízmosta zsellértelken kushadó vályogviskó. Mint ahogy a Táncsicséit jobbágygazdasága is széthullott, s a nagy család — 13-ból 7 élő gyerek — világgá szóródott, Fehérvárra, Győrbe, Pestre, ki hová. * Talán, ha ezt a könyvet nem a gödörben, a föld alá bújva, hanem az élő magyar és világirodalommal szellemi kölcsönhatásban, higgadtan, szabadon írhatja meg, a magyar irodalom egyik legfontosabb könyve lehetett volna. Akkor talán az igazi szellemi világgal együttélve jobban kibontakozhatott volna a moralista és közéleti ember alól az ábrázoló és elbeszélő művész. Akit úgy üldöznek, mint őt, érthető, ha gondolatai és érzései elsősorban önmaga körül forognak. Amit így felhoz, csupa véletlen, mintegy csak előzménye annak, hogy elmondhassa keserves élete sorját, amelyben ő természetesen a közéleti működést tartja a legfontosabbnak. Amint ebben a könyvben látjuk, Táncsics ifjúkorában még nem volt igazi forradalmár. Egyszerűen törekvő ember volt, felfelé vágyott, nem a rang és a vagyon, hanem a tudás, műveltség és az igazság felé. Igazi autodidakta típus: a nyugati kapitalizmust és a nyugati, főleg az amerikai szellemi életet ez a fajta ember teremtette meg. Mi lehetett volna belőle Amerikában, azt elképzelhetjük, ha elolvassuk ifjúkora tanulási kálváriáját. Ez már nem is tudásvágy, hanem megszállottság, „tanulási düh” volt. Hogy milyen mértékű volt ez a tanulási megszállottság, arra jellemző, hogy még 28— 30 éves korában, mint öreg gimnazista, úrfiak csizmatisztítójául szegődött, hogy megkeresse a kenyerét és tovább tanulhasson. Nem válogatott: amerikai milliomosok életleírásában olvashatunk ilyen gátlástalan vállalkozási bátorságról és tanulási kedvről. Persze, magyar földön Táncsicsból csak a mi Táncsicsunk lehetett. Nekünk ez több, de ő embertelenül megszenvedett és megaláztatott érte. S ha nem is volt kezdettől tudatos forradalmár, de emberi mivoltára mégis jellemző, hogy miért hagyta ott az ekeszarvát. Ti. úgy hinné az ember, hogy az ilyenfajta lélek nem lehet igazi paraszt, csak olyan helyét nem lelő, mindenbe belekezdő, törtető félparaszt. De ahogy az írásából látom, igazi paraszt volt ő: szerette a jószágokat, és ahol tudott, lopott nekik lábán is, csomóból is. És lopott nekik az időből is. A bérességet is ökrei szeretete miatt hagyta ott. Robotba ha szántottak, s ő a dűlő végén soronkívül kiállott fújtatni, mert szegények lévén, gyengék voltak az ökreik. Közben ravaszul az ekén babrált, hogy a hajdú azt higyje, annak van baja. De a hajdú nem hitte ezt, és nekiment Táncsicsnak, botjával jól elverte. Táncsics szégyenében és elkeseredésében nem fogta meg többet az eke szarvát, hanem elszegődött takácsinasnak. 59
