Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály
Nem a benne levő erkölcsi és humánus gondolatok és érzések miatt, hanem mert benne az orosz valóság, az orosz ember, orosz nép s hozzá a szibériai fegyenctelep örökké érvényes ábrázolását látom. Emberek, események, érzések zűrzavara a könyv, igazi káosz, de — valóság. Ezt csak azért írom ide, hogy aki hisz nekem, ezt tudva higyje. Ahogy én hiszem, az író előtt nincs határ, az író — ha igazi író — irodalmat csinál akkor is, ha képzeletéből alkot, akkor is, ha a valóságot írja meg. Irodalmat csinál akkor is, ha a saját életét, akkor is ha a népe életét, akkor is, ha az álmait, akár őrült álmait, vízióit, lázálmait írja meg. A bizonyíték csak a mű és semmi más. De a művet elfogulatlanul, irodalmi dogmáktól tiszta, szabad lélekkel és egészséges ízléssel kell olvasni, s ez hiányzik a mai ún. „művelt” közönségnél. Aki rosszul tanulja meg, hogy mi az irodalom, az nehezen igazodik el a szellemi világban, mert hamis az értékelési rendje. Így járt Táncsics is: a regénygyártó, olvasmánycsináló korszakban csak Táncsicsot, a történelmi embert látták, de Táncsicsot, az írót elfelejtették. Még jó, hogy meg nem írták róla a „nagy” életrajzi regényt. Szerencse, hogy emberileg érthetetlen és politikailag veszedelmes figura lévén, sem szegény Harsányi Zsolt, sem más életrajzi-regény- mester nem kötött bele és nem írta le Táncsics elől a saját életét. (Ámbár ki tudja: nem lapul-e valahol, nyomdában vagy asztalfiókban már róla is egy regény?) * * * De lássuk végre a könyvet is! — Az első értéke az én szememben, hogy egyetlen hiteles, életteljes leírás a valóságos jobbágyéletről a könyv első részében, amit Táncsics a gyermekkoráról ír. Sokat írtak a jobbágyokról tudósok és politikusok, de íróilag hiteles életábrázolás nem igen van róluk, hacsak nem rejtőzik valahol még valami ismeretlen könyv. A 19. század első feléből, a nép életéről éppen nincsen semmi jó írásunk. Jókai ebből semmit nem látott: híg és felületes regényeiben a népi élet mélységeiből és szépségeiből egy villanásnyi sincs. Talán Kuthy Lajos írhatott volna erről, ha felérte volna emberséggel és tehetséggel. Táncsics könyvéből szinte megéled a 19. század elejei kis magyar falucska embereivel, gondjaival, zárkózott német és primitív, az új világban mindig tájékozatlan, földhöz ragadt magyar parasztjaival, de a gyermekek keserves és kedves, víg falusi életével is. Kár, hogy Táncsics nem volt tudatos író, és íróilag — ahogy mondani szokták — nem „aknázta” ki gyermekkori élményeit és a falusi életet. Szép és nagy mű lehetett volna belőle: talán a század egyik legfontosabb könyve veszett itt el. A másik nagyon fontos dolog a könyvben — kár, hogy ez nincs bővebben megírva — hogy a horvát-tót származású Stancsics-gyereket hogyan nyeli magába a primitív, szegényes, de érthetően autochton kultúrában és életformában élő magyar parasztközösség, hogy a gyermekek, fiúk-lányok meleg testvériségében miként lesz az idegen gyerekből lelkes, sőt túlzó magyar. Petőfinél könnyebb az eset: egyszerű rámondani, hogy Petőfit a szellemi nagyság, az irodalom és a történelem ragadta magával, az olvasztotta rövid évek alatt magyarrá, de hát Táncsicsot akkor mi ragadta el? Mit látott Táncsics, az írás- tudatlan parasztgyerek a szellemi magyarságból? Semmit. De egy világosfejű, barátságos, nemzeti gyűlölködés és fölényérzet nélkül való közösséget talált, s az fogadta magába olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogy az egyik nyájból a másikba szokik a jószág. És vajon miért nem a német közösség fogadta magába, holott a falu egyik része német volt, s azok érezhetően erősebbek, gazdagabbak, szabadabbak voltak? Talán a zártság, a 57
