Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály
Mégis, — ne kerülgessük tovább a kérdést — mi hiányzott hát Táncsicsból? A „nagyság” az a csodálatos és megfoghatatlan valami, amit hol lángésznek, hol zsenialitásnak neveznek, de mire még nincs igazi jó szavunk. Az hiányzott belőle, ami Petőfiben és Széchenyiben megvolt. Mert igaz, hogy Széchenyi nem hozott új gondolatokat, Petőfi nem hozott új politikai világképet (költőit igen!) azt adták tovább, éspedig közhelyeivel együtt, ami Nyugaton már múlóban volt: a nacionalista liberalizmust, de mégis, ha nem is egész életművükben, de villanásaikban ott látjuk a nagyságot. (Petőfinél néhány vers és pár oldal próza, Széchenyinél néhány messzevilágító mondat.) Egyéniségük, különösen a Petőfié, sugárzik az idők végtelenségéig. Ha a lángész sugárzása Táncsicsról is világolna, a hibái, írói és emberi gyarlóságai éppúgy elenyésznének az időben, mint amazokéi. De Táncsicsnál az a baj, hogy a lángész hiányát nem tudta leplezni arányérzékkel, ügyes mértéktartással, óvatos alkalmazkodással, mint sok-sok közepes tehetség. Táncsics hős, becsületes és szorgalmas, de alapjában „eklektikus” lélek, aki csak megtanulja, a maga módján magyarázza és lelkesen terjeszti a mások gondolatait, de önmaga sohasem emelkedik a dolgok fölé. Páratlan részletmunkás, de nekünk ilyen embereink is kevesen voltak, s még ezeket sem becsültük meg érdemük szerint. Táncsics után hiányzik a „mű”, ami túlmutatna a tett-emberen, és kimutatná helyét a magyar történelem szellemi csarnokában. * Hiányzik? Vajon valóban hiányzik-e? Vajon Táncsics írásai csakugyan széljegyzetek volnának a történelemhez, a 48-as időkhöz és semmi más? Éppen ez az, amit vitatni akarok. Ismétlem, nem olvashattam el minden fontosabb írását, de címeikről és az önéletrajzban ismertetett tartalmukról úgy érzem, hogy valóban csak adalékok a 19. század magyar történelméhez. De az önéletrajz igenis „mű”, a 19. századi magyar irodalom egyik legfontosabb könyve. Nemcsak „dokumentum”, hanem „szépírás” is a szó igazi értelmében. Sokkal inkább az, mint kora híres íróinak, Jókainak, Jósikának és másoknak némely megavasodott regénye. Persze, az általános irodalmi felfogás szerint ez nagyon is vitatható állítás. E szerint az általános felfogás szerint ugyanis nem az „igazi történet” és a „megélt élet” az igazi irodalom, hanem a „kitalált történet” és az „átélt élet”, amely azonban oly hű és hiteles, mint a valóságos élet. Sőt még hitelesebb, mert a nagy író általános érvényre emeli az esetleges valóságot. E felfogás szerint Dumas nyilván igazi író, Montaigne pedig nem, mert ez az utóbbi mindössze pár kötetre valót írt, s az is jórészt önmagáról szólott. Vagy hazabeszélve: Mikes és Bethlen Miklós nem írók, de Jókai és Mikszáth igen, mert. . . stb. De hagyjuk ezt most: én mindenesetre a néppel tartok, amelynek az „igaz történet” az első. De nem tagadom, hanem elismerem, hogy a „regény”, amely mese ugyan, de olyan, mintha igazi volna, szintén irodalom, sőt nagy irodalom, embere, illetve írója válogatja, hogy milyen nagy irodalom. Csakhogy az igazi történet, tehát az önéletrajz és még a társadalom rajz, az ún. „szociográfia” is irodalom ha — író írta. És ez itt a kérdés: író írta-e Táncsics Életpályám című könyvét! — Igenis író írta, mégpedig egyenes, őszinte, és ami a fő, ábrázolásban kitűnő író. (Mellékesen megjegyzem, hogy nem eredetieskedésből, hanem talán emberi sorsomból, társadalmi helyzetemből és világnézeti elveimből én a valóságábrázolás, tehát az igaz történet és a társadalom rajz iránt erősen elfogult vagyok. Lehet ebben persze önigazolás is. Annyira, hogy éppen most olvasva Dosztojevszkij Emlékiratok a holtak házából című könyvét, ezt a legrosszabbul megírt Dosztojevszkij-könyvet a legjobb Dosztojevszkij-könyvnek tartom. Jobbnak tartom a „monumentális” nagy regényeinél. 56
