Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - MŰHELY - Veres Péter: Táncsics Mihály

hogy nem tartja magát túl sokra, de hogy mennyire tartja, azt nem is említi. Legalább is önéletrajzában semmi nyoma ennek a lelkiismereti önmarcangolásnak, ami Széchenyit annyira föléemeli minden kortársának és végül a saját hibáinak is. Táncsicsnak a saját emberi mivolta úgy látszik soha nem volt problematikus, ő olyan egyszerűen élt és cselekedett, mint maga a nép, amelyből eszével és becsvágyával kiemelkedett, de amelyben ösztöneivel teljesen bennmaradt. S hogy ez mennyire igaz, arra bizonyíték, hogy nagy tehetségeink átka, a csúf és ízléstelen nagyzási mánia is hiányzott belőle, bárha sokan ezt látják főhibájának. De azért, mert sütkérezik hívő megszállottságával és esztelennek látszó bátorságával. Táncsics nem szégyellte soha, még hírneve csúcsán sem, ha a szegénység szorította, semmiféle testi munkát vagy krajcáros foglalkozást, nem is érzem sehol az önéletrajzában, hogy keserűen méltatlankodna, hogy neki, a nagy népvezérnek, a neves írónak, milyen alacsony munkát kell végeznie. Azt is megmondja szerényen, hogy nem hittel —, hogy majd ő egymaga megváltja a világot, vagy akárcsak a magyar népet is —, de küzdött végig, mert ez egyszerűen életeleme volt. Íme így írja.:

„Az az elbizakodottság, önhittség nem volt, s nincs bennem, mi szerint remélni tudtam volna, hogy ez majd én eszközlöm, de példát akartam mutatni arra, mit tehet az egyes ember is, ha csüggedetlenül azon munkálkodik, hogy kitűzött célja felé haladjon és semmiféle akadály elöl vissza ne hátráljon.” Igazi táncsicsi mondat. A karrieristának indult Táncsics, íme eljutott „szolgálat” szelleméhez. Erő, akarat, szívósság van benne: igazi tett-ember.

A hősiesség, a vakbátorság is éppolyan magától értődő volt nála, mintakár a madárnál a repülés. „Elemi ember” volt. Éppolyan ösztönös bizakodással bújt öregkorában a ,,fogdmegek” elől a háza alatt ásott verembe, mint ahogy legénykorában nekiindult az országnak, világnak, a takácsmesterségnek, a segédtanítóságnak és vénlegényfej- jel a latin iskolának.

Az a végletekig menő jóhiszeműség, ami benne volt, s ami költőnél, írónál, tudósnál, általában az igazi szellemi embernél nem olyan nagy baj, a közéleti embernél valóságos átok. Ez volt Táncsics főbaja. Ebből származott az a ferde hiedelem is, hogy nincs ki a négyre. Az a rengeteg elképesztő, nevetséges és bosszantó csalódás, ami az anyagi dolgok körül, de különösen könyvei kiadása és terjesztése körül érte, mind azt bizonyítják, hogy Táncsics olyan mennyei jóhiszeműséggel volt megverve, hogy az már egy angyalnak is sok lett volna. Ilyen emberek, mint Táncsics, talán csak Jókai-regények- ben vannak. Németh László Széchenyit is romantikus típusnak látja, nos, Táncsics is az, de lelki vívódás nélkül.

Ezzel a mennyei jóhiszeműséggel, meg aztán morális hevületével, erkölcsi szilárdságával, csodálatos tettrekészségével, vak bátorságával és egész hősi életével olyan — íróitól különálló — becsületet szerzett, hogy a hozzáértő emberek nem merték komolyan bírálni sem az írásait, sem a tetteit. Aki morálisan több, mint író, rendszerint így jár. Mindenki sajnálja a becsületéért és mindenki húzódik a gyermeki jóhiszeműség lerombolásától. Saját tapasztalataimból is tudom, mi ez. Köröttem is két eset volt kezdettől fogva. Vagy morálisan, esetleg politikailag becsültek, s elnézték írói fogyatékosságaimat, vagy vakracionalista el bizottsággal eleve lehetetlennek tartották, hogy felfedező „heurisztikus” hevületemben valami újat mondhatnék. Minden csávából magamnak kellett kimászni.

Abban a korban, a „tett” korában meg éppen nem kaphatott Táncsics igazi bírálatot. Hiszen ő, a szó igazi értelmében ,,köz”-író volt, aki írói öncélúságból talán egy sort sem írt le. Rajongás és gyűlölet csapkodott körülötte magasra, és nem jutott szóhoz az értékelő ítélet.

55