Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló

— Betyár, Bojtár, Kajtár! — rikkantott nagyot, s elcsodálkozott, milyen meghatot- tan várják kedves ebei érkeztét.

A háziasszony kopogtatás nélkül nyitott be hozzá, vastagon állt meg a küszöbön, csak úgy kínlódott, nyikorgóit alatta a szuvas deszka. Ajka kövérségétől telhetőén méltatlankodóra kajszult.

— Nézze Tankó úr! — préselte ki magából az első szusszintást. — Már megbocsásson, de hogy az én szobámban feredőzzön is ... Az a kicsi mosdótál . . . Osszelocspo- csolta az egész padlót.

— Föl is törültem, láthatja.

— De mégis, csupa korhadás a padló. Beszivárog alája a víz.

— Szombat este van kérem.

— Szombat este, szombat eset. . . Hát a városi fürdő mire való? Én is odajárok, ha már az isten nem adta meg, hogy fürdőszobám is legyen.

Nem vitatkozott. Mit is mondott volna? Hogy a fürdő pénzbe kerül, ő pedig még nem kapta meg a nyugdíját? Vagy, hogy ő a havason szaunát épített, szabályosat, finn módra, bornaház, szabad tűzhely, nagy kő, nyírfavessző,s melléje tavat is duzzasztott,a borvizes csermelyt dugta meg, csak úgy pezseg, fortyog, akár a pokolsár, a szénsavas buborékolás úgy körülsimogatja az ember testét... Itt pedig kihallgatják a másik szobából, hogy mossa magát ebben a nyomorult lavórban, amelybe a félfeneke sem fér be, még föl sem öltözködik egészen, rányitják az ajtót s kioktatják, mire jó a városi fürdő ... Faképnél hagyta a még magyarázgató háziasszonyt, sietett Ferkőékhez. Otthon volt a felesége és nagy fia is.

— Igazatok volt barátaim — kezdte keserűen. — Igazatok van. Öreg bolond vagyok én, vén medve, élhetetlen remete és balek és minden.

A Finta család zavartan hallgatta.

— Ne vedd úgy a szívedre azokat a szavakat— mosolyodott el Ferkő kissé kényszeredetten — Ittunk, vicceltünk.

— Igazatok volt. Balek vagyok, hülye vagyok.

— Ugyan Pista! Balek, hülye . . . Hát miért?

— Mert otthagytam a havast.

Barátai hosszan, meglepetten figyeltek rá.

— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte az asszony.

Még nyelnie kellett néhányat, még hallgatnia kellett kis ideig. Csak lassan, vontatottan kezdte megfogalmazni mintegy önmagának is régóta tartó töprengése, tépelődése és kesergése végső tanulságait.

— Be furcsa az élet. Le kellett jönnöm a havasról, hogy megértsem, mi is voltam én odafönt.

Közben az asszony harapnivalót hozott és Szejke-vizet. Ő töltött, s nézte a sercegő italt.

— És érdekes, innen a messzeségből jobban fölpillanthattam a menedékházra, a műhelyre, a szaunára, tóra, mindenre, amit a két kezemmel odateremtettem, fölmérhettem, hogy ti és mások mit láttok bennem ... — amit te is mondtál Ferkő komám. Ott a vendéglőben, emlékszel-é?

Az asztalra meredt, arcáról már eltűnt a mordság, csöndeskén beszélt.

— Ha az ember egy életen át kikalapálta magát valaminek, ha az ütések alatt alakot öltött forma, s amögött tartás is rejlik, akkor . . . no, akkor ... De mit prédikálok én itt, egy hónapja már, hogy nem ittam friss borvizet. Koccintsunk a hazatérésemre.

Megállt a menedékház előtt. Körültekintett.

22