Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - Herédi Gusztáv: Vén hegyi rabló
A nap a láthatár fölött bíborlott. Fölragyogott a szeme. A nyugati égbolt alján, messze-messze éles tarajé sziklahátot pillantott meg.Sötéten, tömbösen komorlott ki a vörös mögöttességből, közepén bevágás mélylett. A Székelykő, Torcskó — ismerte föl a hegységet, s meghatottan emelte ellenzőül tenyerét a szeme elé. Arcát beragyogta az alkony. Majd délre pillantott. Fehérizzásban virító csúcscsipkézetet fedezett föl. Arca már több volt mint ragyogás. Flát ez is látszik, a Fogaras? S ott már hó is van a szirte- ken?. . . Szép meglepetéssel köszönti a havas. Az egész harminc esztendő alatt háromszor- négyszer ha nyílt alkalma ilyen messzi látni, végigtekinteni egész Erdélyhon fölött. Udvarhely, Keresztúr, Segesvár, Medgyes, Kiskapus, Enyed .. . mind, mind közbeesik. Kedves Küság, drága havas, isteni Hargita . . . S még ezt akarta ő itthagyni. A helyetteséhez épp csak benyitott s közölte, hogy visszajött. Fölment a szobájába. Meggyújtotta a villanyt. De nem lépett be. Állt és csodálkozott. Amióta elhatározta, hogy visszatér, sokszor elképzelte már ezt a belépést. Minduntalan a szoba jelent meg odalent szeme előtt. Hanem erre a falra nem gondolt. Ott függtek vasmunkái. Sok-sok év kovácsolásának termése. Hányszor lépett be ezen az ajtón,s hányszor nézett a szemközti falra... Ilyennek azonban még nem látta. Talán a hosszú távoliét miatt? Vagy az alkony be- pitymalló fénye teszi szebbé az egészet? Á lámpavasak, gyertyatartók, képkeretek, kapupántok, kis pajzsok, jelvények feketesége élesen elütött a mész-háttér fehérjétől, s a vasakba illesztett rézholmi aranyként ragyogott. De még inkább a tárgyak anyagszerűsége lepte meg. Súlyos, nehéz, igazi vasvoltuk, tömörségük, vastagságuk s ebből eredő sajátos vonalaik. Amilyeneket nem látott sem Udvarhelyt, sem Aradon vagy Temesvárott. Tele az üzlet a sok kovácsmunkának nevezett frinc-franccal, de csak drót és pléh, csak cikornya és hajlítmány, csak forrasztás és faricskálás és nem keményacél, amellyel küzdeni kell, nem kovácsolás, amibe erőt, tüzet, anyagismeretet, fantáziát keli beleadni. Nézte a falat, nézte az egyes darabokat,s belemart a riadalom, mi is lett volna, ha nem tér vissza, ha nem hasznosítja a sok éven át tűzben szerzett tapasztalatát. Kiszaladt a műhelybe, aztán benyitott a szaunába, végül megállt a tó partján. A víz kékpirosan csillogott az esteilésben, köröskörül az erdő szürkén szállongtatta a tisztásra az alkonyatot és gombaszagot, de neki úgy tetszett, a beömlő patak csermelylése csupa napfény, tisztaság, gyöngyözés, habos taréjlás. Ekkor született meg elhatározása. Nem folytatja a gondnokságot. Nyugalomba vonul. És kiköltözik a menedékházból. De itt marad. A víz partjára épít magának faházat, kovácsol majd és fogadja a barátait, s megmarad nekik ami volt. És szed velük majd füveket, hoz borvizet, fog rókát és tanítja őket s gyermekeiket sízni, faragni, kovácsolni. Ha már az embereknek több arcuk van, miért ne lássa ő továbbra is a szebbet, a jobbat?... Elmosolyodott. Egyszer aztán még lemegy a városba. De nem üres kézzel. Viszi a vasait is. Égész kiállításra valót. Hadd lássák, akik olyan kíváncsiak, ha pénzt nem is gyűjtött, azért neki is van kincse. 23
