Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
A szőlők fölötti tetőt fák, bokrok tarkították, köztük kis présházak, füves előtérrel, lócákkal, farönkökkel, kecskelábú asztalokkal. A bácsi a szolgafára akasztott bográcsnál tüsténkedett. A magasba szálló illatokat a lenge szél megcsavarta, szétterítette a diófa körül. A teméntelen meggy úgy kívánta a zsírosat, hogy csak letottyantunk a fűre. Az öreg poharakat hozott elő, meg kancsó bort. Töltött, istennek ajánlott bennünket, ittunk. — így csak ki lehet bírni az életet — mondtam. — Ha az is kibír minket. — Nem látom, hogy nagyon rugdalózna ezen a szőlőhegyen. — Hát. .. tú'rhetős mostanában. De nem tudja, miért? — No? — Mert már elvette, ami neki kellett. Téeszbe vitte a földemet, városba csalta három gyermekemet. .. Cserébe megengedi, hogy öreg napjaimat békében töltsem itt, a hegyen... De már beszélik, hogy esetleg ezt is megbolygatják! Gyárat építenek, vagy mit, és hozzá utakat... Mindig csak az út! — Kevés út van az országban, és azok is rosszak, többnyire. Nem lehet rendesen hajtani rajtuk. — Mindig csak a hajtás, a rohanás!... Hova rohannak, mondják, hová?! Csak a temetőt közelítik vele... Ez a fiam is, aki majd jön a meggyért! Negyven éves, de nem tudna velem kiállni, se kaszára, se kapára, talán még bírókra sem. — Ő már az eszével dolgozik, biztosan. — Az eszével! Persze! De: eljön borért, és nem ihat; leülünk ebédelni, nem ehet! Reggel kávét iszik, hogy felébredjen; este altatót szed, hogy elaludjon! Hát érdemes volt ezért elvándorolni Baranyába? Megriszálta a bográcsot, közben tovább dohogott: — Beállít pénteken, hétvégére, de szombat reggel még elvágtat valami hivatalos ügyben. Délután haverjai érkeznek, elmennek kiruccanni. Éjszaka megjönnek, a rossz májuk duzzad a sok kotyvasztott italtól, s arról beszélnek, ha a mostani újításuk beüt, melyik országokba mennek el! — Világot látni, az jó dolog! — mondta Eszter. — Jó dolog!. . . Idefigyeljen, mondok én erre valamit: Van a Földön, mondjuk, ezer nevezetes hely, amit mind meg kellene ismerni, hogy elmondhassa: látott valamit a világból. Hát meg tudja nézni? Meg tud nézni százat, de akkor már sokat mondtam. És a maradék?! — No! Minél többet megnézni, hogy annál világlátottabb legyek! — Minél többet megnézni!. . . Kisleánka!. . . És azért tenni tönkre a vesém, a tüdőm, a szívem, a gyomrom, hogy lássak húszat, negyvenet — hogy négyszobás városi lakásom legyen, hogy Polski Fiatot vegyek! — Rázta a fejét. — De a két gyerekét már évek óta nem hozta haza! Már járt velük Olaszországban, Svájcban, tudják, milyen kempingek vannak a Bodeni-tó környékén — de azt nem tudják, hogy ide, a présház mögé két cinkepár is fészkelt tavaly! A tűzbe köpött, és bement a tányérokért. Mikor jóllaktunk, akkor harangoztak delet a faluban. Most már keletje volt a bornak. Rendesen koccintgattunk az öreggel, csak Eszti nem volt formában. Persze, megint nem aludtunk az éjjel. Ám vendéglátónk is egyre gyakrabban ásított, nyújtózkodott: — Én le szoktam itt, ebéd után, a diófa alatt. Könnyű, lágy volt a levegő, forróság nélküli. Pedig csak néhány bárányfelhő úszkált magasan. Hanem nyugat felé lilás-kék volt az ég alja. Talán vihar, talán csak porfelhő. 21
