Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
Behúzódtunk egy sűrű bozótos alá, szép tavalyi fűalomra. Lehet, hogy szarvasok tanyáztak itt a télen. Leterítettem az öregtől kapott pokrócot, egymásra néztünk, aztán vetkezni kezdtünk. .. Eszter hanyatt feküdt, én pedig a két tenyeremmel lassan simultam föl hozzá, a térdétől a combján, a csípőjén keresztül a melléig, a hónaljáig. Egyszerre dermedtünk meg: valaki hajtogatta fölöttünk az ágakat! Nem mertünk odanézni, talán azért, hogy így majd nemigazzá tehetjük. De csak mozogtak az ágak, surrogtak a levelek. Föltérdeltem hirtelen. Feketerigó-pár röppent, kettőt köröztek, majd rászálltak egy öreg erdei bükkre és néztek vissza ránk, igazgatták a szárnyukat, látható méltatlankodással. Megtöröltem a homlokom, leültem. Eszter nem is szuszogott. A szeme kerekre tágult, nagyra, és meredten nézett föl, egyenest a Napba. Hasára simítottam a kezem. Lélegezni kezdett, szaporán: — Eszméletlenségem meleg zuhanásai, puha örömei, kibomló kacagás, kis vörös lángok, fűszálnyi harmat, meleg szobák, csipkés csönd, kerengő csönd — kis fekete sárbabák, vonatfütty, füstlabdák, esőszag, vasárnapi ebédek, téli esték szuszogása, hűvös takarók biztonsága. . . Felnyögtem: — Hagyd abba! Suttogott valamit, nem értettem. Közelebb hajoltam, akkor sem. Csak mikor már fülem a szívén volt, akkor hallottam, az artériák zúgásával együtt: — Nem tudok mesét mondani... Lassan, szépen fordultam rá, nehogy megnyomjam, nehogy a haját becsípjem a könyökömmel. Lágyan, puhán ölelkeztünk össze. Összefonódtunk — és semmi. A rigópár várt egy darabig, aztán elunhatták, mert felröppentek... Csendben feküdtünk egymás mellett, nagyon csendben. Néztem az eget, és felröhögtem, mozdulatlan szájjal: Impotens lennék?! Állatság! A bányában idősebb szakik szokták egymást húzni, ha valamelyik morcosán jön be a műszakra: ,,Na, mi van, hapsi? Nem sikerült valami az asszonynál?” Ilyenkor persze én is röhögtem a többivel, mert úgy illik, de tulajdonképpen nagyon ízetlennek tartottam az efféle ugratást. Úgyis elég baj már annak, akinek nem sikerül. Magamról soha nem tudtam volna elképzelni, hiszen, ha hozzájuthattam, ment mindig, mint a karikacsapás... Bámultam föl a semmibe: A haverok! Mit csinálhatnak Földváron? Várnak és szidnak. Hiszen holnap már letelik az üdülés... Úgy éreztem,lassan elpuhulok, szétömlők, szétfolyok magam körül, ki a bozótosból, föl a levelekig, de egészen a fák hegyéig...., Szerdán. Igen, szerdán délután voltunk együtt utoljára Eszterrel, a Badacsony tetején. No meg csütörtökön hajnalban őnáluk... de az már nem volt igazi. Eszter suttogott: — Akkor... akkor mi most már... nem szeretjük egymást? Felordítottam, belemarkoltam a testébe, és üzekedni kezdtünk vadul, vicsorogva. Kilenc óra után érkeztünk Balatonföldvárra, stoppal. A haverok üdülőjében nagy búcsúpiálás, asztalonként, úgy hogy az övékhez még egy széket húztunk, és együtt voltunk. Karesz egyenesszálú fekete haját kiigazította sovány pofájából, és azt mondta: — Édesapám, ránk tekintett a nagyszakállú. Táviratot kaptunk Visontáról, hogy otthon kitüntetés vár bennünket! — Oltári jó! — mondtam. 22
