Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
Ettől egészen megkönnyebbültünk. Indián menetben haladtunk előre. Mit bántuk, mit hoz a holnap? Minden elsüllyedt, csak a nap emelkedett szemben velünk diadalmasan, a fák tollászkodtak a könnyű melegben, s madáranyák egzecíroztatták fészek szélére kapaszkodó fiókáikat. Énekelni kezdtem csúnya fejhangomon: — Lovamat kötöttem... Eszter rámnézett, nevetett, aztán bekapcsolódott. A végén incselkedve mondta: — Hiszen nem népdal! — Teljesen mindegy. Attól még lehet szép. Nem az a baj, ha elfogadunk és megszeretünk valamit, hanem ha előbb magunkévá hazudjuk, mert azt hisszük, csak úgy lelkesedhetünk érte. Az úttól beljebb hatalmas meggyfa állt, dúsan érett szemekkel megrakva. Kopogott a szemünk az éhségtől. — És ha elcsípnek? — súgta Eszter, már a lombok között. Kétpofára tömtem magam: — Várj a lelkiismereteddel, míg jóllakunk! Az öreget csak akkor vettük észre, mikor leszálltunk, meggytől nehezültén. Nyilván közben érkezett, és most krisztuspapucsát vizsgálgatta, nagy műgonddal. Éreztem, leléphetnénk, szó nélkül: meggy rengeteg van, lassan túlérik a fán, ő pedig nem akar két, feltehetőleg nagy szájú, de mindenképpen gyorslábú huligánnal kikezdeni. Megrántottam Eszter kezét, és azt mondtam csendesen: — A rádió rossz időt mondott, hétvégére, és tessék! Az öreg felnézett, meghökkent, de azért a szép szóra szép szóval válaszolt: — Még megjöhet. Módja van hozzá. Odaléptem: — Adjon Isten! Kezetfogtunk. — Isten hozta magikat... Mondom: kijövök má’, megvallatom ezt az öreg fát. — Szépen termett az idén. — Szépen. Pedig nem volt sok virág rajta. De ez is úgy van, mint a menyecskékkel: amelyik nagyon nyílogat, kevés gyümölcsöt ád, a másik meg elrejti virágját, de áldást hoz, bőven! Olyan zengzetes dunántúli lágysággal ejtette a hangokat, hogy oda kellett figyelnünk. Két termetes füleskosár ült mellette. — Ezeknek kell megtelni? — Ezeknek kéne. Hamar megegyeztünk: telepakoljuk, azzal fizetünk. S már vissza is pattantunk, nevetgélve, izgatottan saját váratlan jóságunktól. Az öreg cigarettára gyújtott, néha még felnézett, kiokított bennünket némely ágak teherbírásáról, majd felállt, és azt mondta: — Ha végeznek, gyüjjenek utánam! Elnéztük, ahogy baktatott fölfelé a szőlősorok között, néha lehajolva a szebb tőkékhez, mintha csak bókolna nekik. Eszter azt mondta: — És ha meglógunk a két tele kosárral? — Tudja, hogy nem lógunk. — Honnan tudja? — Beszélt velünk, a szemünkbe nézett. Az ő világában a szavaknak és mozdulatoknak egyenes értelmük van. Eszter sóhajtott, nekilátott a meggynek. 20
