Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Hét nap a hegyen (Kisregény, III. rész)
Hol van a szuszogó párna az óra-szív-ketyegés a szófoszlány álom? Mert kitakarták a falakat a szűz sarkokat égre néz a magát ölelő szoba. Egyenletesen lélegzett, de lecsukott szemhéja alól könny szivárgott. Lefeküdtem én is, két tenyerem a fejem alá tettem, s a plafonra meredtem. Anyám mesélte, ha gyerekkoromban valami nagyon bántott, félig nyitott szemmel aludtam. Remélem, most is sikerül megszabadulni a tudatomtól, legalább így. Eszter négy óra körül ébredt. Megmosdottunk, a bőrruhánkat félretettük, s köny- nyű nyári anyagokba öltöztünk. Átmentünk a városon, le a mólóhoz. Két étterem van ott. Az egyik modern, a másik régies épületben. Az utóbbit választottuk, talán mert közelebb volt. Leültünk az öblös fonott székekbe. A pincér mély meghajlással vette föl a rendelést. A sör jéghideg volt, finom. Hátradőltünk, újra ittunk, és annak örültem, hogy a párás levegő majdnem teljesen eltakarja a Balaton színét. Eszter halkan, tárgyilagosan kérdezte: — Elmégy gyárba dolgozni? — Tudom is én! — Nem néztem rá. — A másik pacákot sem ismered? — Társaságban többször találkoztunk. — Megigazította az abrosz szélét. — Vannak ezek az előkészítő szakérettségik, munkásfiataloknak. — Hétfőn, a Bormúzeumnál a szőke világított az arcunkba? — Azt hiszem.— Meghozták a levest. — Tehetséges srácok százai juthatnak be az egyetemekre! — Mert másképp nem férnének be a sok protekciós mellé! Kegyet gyakorolnak velük. Nincs hozzá kedvem. Ettük a levest. Egyszercsak azt mondta: — De azt nem hiszed, hogy ... — Hogy a kis szemüvegessel te?... — A visszafojtott röhögés kilötykölte a levest a kanalamból. — Azt nem hiszem! ... De jól ellopták az ötletünket, mi?! — Kiválóan! — Mosolygott, halványan. — Te! . . . Én nem akarok egyetemre menni. — Nem tudom, akarj-e vagy se? — Akkor minek jöttünk ide? Félretoltam a tányért, és két tenyerem letettem az abroszra, hogy uralkodni tudjak magamon: — Mert meguntam a bújócskát! — Nem értem. Néztünk egymás szemébe, aztán ő lepillantott: — Csak nem akarod azt mondani, hogy... De miért tennék?! — Miért? Hirtelen megszólalt: — De hát... a te faludban is ők jártak előttünk? — És mindig elénk jöttek, és mindig utánunk lestek! Látták csókjainkat, hallgatták ölelkezéseinket! — Nem... Menjünk innen... — Hova mennél? Édesanyád a szanatórium felé autózik, édesapád kisietett Berlinbe, egy sürgős tárgyalásra! Felálltam, két százast dobtam az asztalra. 17
