Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Egy költői arc - két tükörben (Czére Béla és Vasy Géza könyvkritikája Kalász László Ne dűts ki szél című kötetéről)
papírtengerek”, a „fölösleges nyüzsgés”, a „kétéltű szóbeszéd”, a „végtelen értekezletek”.. . Mert nem is a harc és nem is a munka öli meg őket. Sajnos a díszőrség, a gyász-dalárda, a huhogó fáklya nem elég. Valamit tenni kellene végre e békés kor elesettjeiért. Garai az Elégiák évadán is mindig szót emel valamiért, valakikért. Alapvetően megmarad politizáló költőnek. Ez a megállapítás nem zárja ki a társadalombírálatot, amely mindig a hibákra és a felelősségünkre figyelmeztet különös érzékenységgel — mint az Ablakban a Nap című kötetében hangsúlyozottan megnyilvánult. Sorsközösséget vállal az öntudatra ébredő népekkel, kitárulkozó sorai átfogják Chilét, a harmadik világ országait, Indiát és Ázsiát. A váltig számonkért igazságra, emberi tartásra, néhány új szokásra a Moszkvai képek derítenek egy-egy villanásnyi fényt. Az új kötetben jelentkező újabb élmények sem ingatják meg a korábban kikovácsolt alapvető etikai normákat. Egyik ilyen erkölcsi követelmény tükröződik a „hű szemekben”, vagyis az elvekhez és az önmagunkhoz való hűségben, a teljes élet igényében, mint azt egyebek között az anya emlékére írt Halotti beszédben megfogalmazza: Soha magát meg nem tagadta, inkább meghalt, semhogy félig-aléltan éljen. Már bölcsen és megbocsátón tekint ránk: állócsillag lett az anyátlan égen. Ez a fajta egyenesség természetesen kizárja a gyávaságot, iróniával ilieti, dühvei ostorozza a képmutatást, a mai farizeusokat. Eltökéltségre, bizakodásra vallanak az olyan sorok, mint „térdig fagyban is eljutok odáig”, vagy „folyvást előre”, „szálljon, szálljon az élő”. Az úton viszont már nem ugyanaz az összetételű csapat jár, amelyik kart karba fűzve elindult együtt. Meghalt Váci Mihály is, akinek az emlékezetére több verset szentelt. Korábban egyértelműen tagadta a magányt. „Magányt többé nem ismer. ..” — írta a Kilépni önmagunkból című költeményben is. Az egyedüllét érzése most gyakrabban tűnik fel. Elnehezülten címmel egy egész verset vet papírra erről a témáról. A Csontváry cédrusára megfogalmazott költemény befejező szakasza pedig már mély keserűséget is éreztet: Magányos fa, terhe, kínja puszta földnek, égnek, nem te hagytad el az erdőt, az hagyott el téged. Örvényeket lát, amelyek ellen másképp kell védekezni, mint a nyílt terep nyílt sisakos küzdelmeinél. Olykor a költői alapanyag is változáson megy át. Föltünedeznek a szentimentalizmus, a romantika stílusjegyeire utaló szavak, a hárfa, a berek, a lant vagy a régies kebele. A gondolatisággal váltakoznak az erősebb hangsúlyt kapó érzelmek. Újra átélve elsiratja az első kötet címével jellemezhető ifjúságot, a Zsúfolt napok idejét. Ezek a művek ugyanakkor egy továbbra is közéleti költő versei. Az elégikus hangvétel így minduntalan átszíneződik, többletként pedig a társadalmi kicsengés jelentkezik. HALÁSZ GÉZA FERENC KALÁSZ LÁSZLÓ: NE DŰTS KI SZÉL Egy költői arc — két tükörben I. Változott-e negyedik verseskötetében a már jól ismert arckép: a Borsod megyei világ hegyei és hajlatai köré a költészet mitológiáját szövő, a táj apró rezdüléseiből és viharos hullámzásaiból egyaránt a líra egyetemes jelentéseit kirajzoló költő? A Ne dűts ki szél kötet tovább táguló világa mutatja az önmaga lényegét őrző költő gazdagodását — amely most a József Attila-díjban is méltán nyert elismerést. Kalász László lírája bizonyítja — ha ugyan valakinek még kételyei lehetnek ez iránt —, hogy a „regionális” költészet mély talajba kapaszkodó gyökerei is a nemzet költészetét, az egyetemes poézis fáját táplálják, ennek a világnak a jele is lehet „óriási lábnyom” a líra örök folyamatában. Kalász László verseinek varázsa ebből az egyedi, szuverén világból sugárzik: a vidék kultúrájával, népi-zenei költészetével átitatott szókincsének, képeinek „megfejtéséhez” nem kell tájszótár, csak az érzékeny befogadás képessége. Hangutánzó igék simulnak jelzővé nála, egyszerű szavak és népnyelvi zamatú igék fonódnak össze játékosan új igékké, fogalmakká, s a hasonlatok sem felvillanó ékszerek csupán ennek a költészetnek a foglalatában. A „mint” kötőszó egyre inkább el is maradhat ebből a lírából, a metaforák olyan egyszerű értelemmel kapcsolódnak egymásba, értetik meg az egész költői világot és egymást, mint ahogy a dombok között is tudjuk, ha nem is látjuk, a lappangó völgyeket, a fák törzse alatt a folytatódó gyökereket. Nem kell magyarázni ezt a világot, tájainak, embereinek, állatainak, növényeinek bensőséges együttélésével önmagát nevezi meg. A nyugat ott van, ahol „Napnak dunyhát tereget éjszakára a hegyháton szénát szárítga- tó ángyom”, s a dél ott van, ahol „a bátyám inget 89
