Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Egy költői arc - két tükörben (Czére Béla és Vasy Géza könyvkritikája Kalász László Ne dűts ki szél című kötetéről)
izzaszt hajló hátán” — írja A hegyekben a költő. Hallatlan természetességgel élnek s válnak a felszikrázó életöröm vagy a leglényegesebb gondolatiság közvetítőivé Kalász László verseiben az állatok, növények, tárgyak. A libák lábujjára című —,,verscímei” itt is mindig képeinek, meditációinak első sorát jelentik —, versében érzékletesen követhetjük ezt az életörömöt árasztó, majd az ébredés játékos parancsát megfogalmazó képsort. —,,A libák lábujjára gyűrűt húzok | eljegyzem őket az utakkal | a kakasok mellényébe | zsebórát csúsztatok | nagy lánccal | hajnalban fel pattintják fedelét | s csőrükkel megforgatják a mutatókat”. A mikrovilág apró moccanásaiból kinövő, tág horizontba emelkedő képek feletti ámulat, harsány életkedv és szorongás, fájdalom egyaránt örvénylik a táj mitológiájának gyűrűiben; könnyű fajsúlyú idillbe, csupasz, képszegény gondolatiságba csak ritkán hajlanak a kötet versei. E költészet legjellegzetesebb jegye — s egyben legmaradandóbb értéke -— Kalász Lászlónak az a tehetsége, hogy gondolatvilágának szinte minden elemét képes a maga lírikus mitológiájába beépíteni. Nemzedékének, de hozzátehetjük, az egész magyar lírának a legfontosabb problémái — küzdelem a személyiség megtartásáért, építéséért, a nemzet, a közösség legkülönbözőbb hullámhosszokon érkező gondjainak a befogadása és továbbgondolása, a cselekvés és a szkepszis pólusainak az állandó újrakezdés, hit erejét csiholó összeszikrázása —, ott lüktetnek Kalász László verseiben is. Izgalmas, — persze véresen komoly — költői játék az, ahogy verseiben a népi-mesei világ színein átdereng a jelen válsága. Az az ironikus kritika, amely a kispolgári, polgári életvitelnek, mentalitásnak a vidéki életformát is erősen behálózó tendenciáit veszi célba, nála rendkívül finoman szövődik bele a népi világ játékos varázslataiba. A „tolvaj szarka”-képbe, a rontást örömmé, ajándékká kérlelő varázsénekbe, szinte észrevétlenül, mert a népmeséi hanghoz simulva, lép be a „rókalába nyomokat” leső „vadász” alakja, s a préda, a „sógorasszony derekát cifrán cico- mázó” róka (Csőrlő szarka). Ez a szuverén költői világához való színezés, lényegítés jellemzi a kötet legtöbb versét; többnyire csak akkor szürkül vagy bizonytalanodik el a vers, amikor Kalász kilép a saját maga teremtette, nagyon modern szövésű népi-mesei „mitológiából”. A cselekvés reménytelensége és a mégis újrakezdése a „ráolvasás” hangján szólal meg (Kakasok) a kor magamutogató ál prófétái versében „fütyülnek | csücsörítenek | horpad a képük | s lassan odagyűlik köréjük | túzok | veréb | kis- j és nagyisten” (Vannak). De az emberi válságnak, szorongásnak egészen a személyiségvesztés érzetéig feszülő fájdalma is ebből a népmeséi világból sugárzik. Az önmagától való „elidegenedés” érzését („címem sehol sosem találsz meg | ne is keress én sem kívánom | már magamat se megtalálni”) nemcsak átszínezi, magához lényegíti ez a világ („bújj bújj zöld ág | aranykapun be | hajolj fölém zöld levelecske”), hanem egyben fel is oldja ezt a szorongó magányt, a modern költészetre annyira jellemző skizofrén életérzést az egyéni létezés teljes gazdagságába emeli: „tán játszottunk | s magam maradtam | s bújócskázom ezer alakban” (Messzi csapáson). „Vagy ízekre aprulni vagy kigyőzni a semmit” — fogalmazza meg az egyéniségének kiteljesedéséért vívott, önmagát emésztő harc végső konklúzióját a költő (Vérét iszom). A cselekvésképtelenség erőt elszívó, személyiséget szétziláló napjainak nyomasztó csendjét azonban a „viadalmas táltos sors” dobjának pergése veri fel minduntalan. A semmi réme „ellen gurított bors” az életöröm diadalmas felszikrázása, az értelmes, cselekvő élet iránti vágy fellobbanása, — verseinek állandó fűszere. Ez a megküzdött hit azonban a reménytelenség, szenvedés, kétely pokolkörein át izzik fel szenvedélyesen; Kalász László költészetét szerencsére sosem jellemezte a súlyos gondokon könnyedén átsikló szüntelen lel kendezés, lobogás. A teljes szkepszisig, a kétségbeesés paradoxonjáig feszített verssorok („mozdulásunk valósága | mozgásunk valótlansága | létezésünk tehetsége | létünk tehetetlensége”) a tehetetlenség miatti szenvedésnek olyan izzó katlanjaiba zuhannak, amely már öngyulladással lobbantja fel saját magát: „gyümölcseink hullanak | ott rohadnak beleinkben | ég a magma süt a nap | pokolban születik isten” (Fák az égbe). Épp ezért, a megszenvedett cselekvés képe is csak ez a paradoxon lehet. A költő „ordas szeretetet” őriz: „kíméletlenül sújt az ököl s csírázik a simogatás”. (Magvető Kiadó, 1975.) CZÉRE BÉLA II. Az idő, a part, a jövendő, a szél a maguk sokévszázados általános szimbolikus értelmükkel jelentek meg Kalász László eddigi versesköteteinek címeiben. A kötetcímek megformálása, s még- inkább a vers, amelyből a szövegrész kiemelődött, jellegzetesen mutatja a költői magatartást. Az említett szimblóumok konkrét alkalmazása ugyanis rögtön Kalász László költészetének központi kérdéseihez vezet el. Egy nehezen elfogadható, de folyamatosan átélt kettősség indukálja számtalanszor a versben szólalást: az elképzelt és a valóságos élet disszonanciája. A költő ezt a kettősséget nem vagánykodó hévvel, az elítélendőt tőle idegenként ostorozva állítja elénk. Belülről ismeri mind a két oldalt: a fáradtság és a megalkuvás sokezernyi hétköznapját is, s ezt nem szégyenli nyíltan bevallani. így hitelesebb lesz az, amit csendes szóval, de határozottan szembeállít ezzel: az értelmes élet követelményét, a közösségi ember eszményét. A kötetcímek szelíden kérlelve perlekedtek. Szánj meg idő — mondta (1967). Parttól par90
