Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - MŰVÉSZET - Vitányi Iván: Emlékezés két igaz művészre (Hozzászólás)

mód legfeljebb szőttest vagy pásztorbot-faragványt eredményezett, az az összefoglalás hiányzott belőle, ami a Gajdos—Győri féle nagyméretű táblaképekhez kellett.

A népi írók valami hasonlót csináltak, de mégsem ugyanazt. Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István íróvá válásának szabadabb volt az útja, előttük Petőfi és Arany járt, közegük — a szó — nem tanúsított ellenállást. De Gajdosék olyan műfajt műveltek, mintha Veres Péter nagy műveit mindenestül népmeséi formákban fogalmazta volna. Erre Veres Péternek már nem volt szüksége, a népmese és a népköltészet szelleme, anyaga már korábban beleáramlott az irodalomba. A képzőművészet azonban nem szívta fel a népművészetet, más talajból kezdett fejlődni. Ezért nem sikerült megtalálni a képző- művészetben a Bartók-modell megfelelőjét: próbálkoztak Lechnerrel, Egryvel, Der- kovitssal, Vajdával, de egyik sem felelt meg a modellnek. Érintkeztek vele művészetük modernségében, koncepciójában, de a népművészet egyikük munkájában sem játszotta ugyanazt a szerepet, mint Bartókéban. Gajdosék viszont valóban a népművészetből merítettek, de nem tudták egyetemessé emelni.

Jól ismertem Gajdos Jánost és Győri Eleket. Több is volt ez, mint egyszerű ismeretség: barátság. Amikor találkoztunk, minket is a bartóki modell izgatott, s azon vitatkoztunk, hogyan lehet azt más művészeti ágakban is megvalósítani: színművészetben, festészetben, táncban. Sokan azt mondták, hogy ez lehetetlen, egyedül a népzene kínált olyan kincseket, amire igazi nagy művészetet lehetett építeni. Mi kevésnek éreztük ezt, s hittünk abban, hogy az igazi modernség útja minden művészeti ágban és műfajban a népművészeten keresztül vezet, mert csak így maradhat a ma művészete a nép közelségében. Győriben és Gajdosban bizonyítékot akartunk látni. így kerültünk össze, így vitatkoztunk nap mint nap. Lelkesedtünk képeikért, ők pedig bejártak hozzánk, a Muharay-féle népi együtteshez, hogy a népi tánc és népi játék terén folytatott kísérleteinket figyeljék, segítsék.

Akkor is tudtuk persze, hogy Gajdos és Győri művészete nem mérhető Bartókéhoz, de úgy éreztük, részét alkotja a bartóki modellnek. Ha a program nem valósult még meg egyetlen művész művében, valósuljon meg többében, akik összefognak, s ugyanazért dolgoznak, majd a következő generáció dolga és dicsősége marad a szintézis. De úgy tudtuk, azt reméltük, hogy ebben a szintézisben Gajdos és Győri, s a hozzájuk hasonlóak (mint például Süli, akinek csak képeit ismertük) is szerepet játszhatnak.

A tragédia abban van, hogy nem így történt. Nem így történt mindenekelőtt életükben, meg kellett élniük reményeik szétfoszlását. A művészetek fejlődése olyan irányt vett, amelyben egy ideig semmi helyük nem volt, s ők érezték, hogy ,,kiestek az idők sodrából”. Meghasonlott emberekké váltak. Megpróbáltak küzdeni sorsukkal, de a küzdelem is balul sikerült, azok a képeik, amelyeket egy beilleszkedés jegyében festettek, elvesztették erejüket. Bizonyára az ő gyengéjük is, koncepciójuk nem volt elégséges hozzá. Mégis tragédia, hogy amit ők adni tudtak, nem volt elegendő.

Újból való felfedezésük, „rehabilitálásuk” csak most, néhány éve kezdődött. Most sem ellentmondás nélkül, most is vannak értetlenek, akik számára ez a művészet nem mond semmit, vagy akik népi idi11nek látják, esetleg vallásos világnézetet gyanítanak benne (mivel képeiken a nép élete ünnepi színtereként gyakran feltűnik a templom, a körmenet, a búcsú), s nem veszik észre a színek ragyogó alkalmazása mögött az élet- szemlélet (és az élet) keménységét. De ez talán már nem probléma: melyik igazi művész mondhatja el magáról, hogy mindenki megérti? Én úgy érzem, hogy helyük most már mindenképpen ott van a magyar művészet történetében. Nem pusztán az „őstehetségek” és nem is csak a „naivak” között, egyik skatulya sem azonos velük. Hanem mint művészek, akik a maguk kereti között tiszteletreméltót és maradandót alkottak. Esetleg egy még mindig bekövetkezhető szintézis előkészítésében.

86