Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - MŰVÉSZET - Pap Gábor: I. Nemzetközi zománcművészeti alkotótelep
MŰVÉSZET nyaink között? A kérdés voltaképpen akadémikus, a gyakorlat már régen eldöntötte, hogy a zománcművészet alkotásainak éppen annyira ott a helyük a modern lakásban, a viselet tartozékai között, a monumentális faldekorációk sorában, mint bármely másnemű, hagyományos vagy új nyersanyag felhasználásával készült műalkotásnak. Mindamellett nem árt néhány mondat erejéig elidőzni ennél a kérdésnél, mert a felvetődése arra figyelmeztet, hogy a legprózaibb anyagi vagy éppen személyes ellentétek még ma is könnyen fogalmazódnak át esztétikai, műfaj-elméleti vagy akár ideológiai kérdésekké, ha egy-egy befolyásos egyén vagy kis csoport önös érdeke így diktálja. Nos, a kecskeméti zománcművészeti alkotótelep első évi termésének ismeretében már így, elöljáróban is bízvást elmondhatjuk, hogy a zománc-műfaj semmivel sem korszerűtlenebb, mint bármely más ma űzött műfaj. (A „műfaj” megjelölést persze itt csak jobb szó híján használjuk, és mindenesetre idézőjelben kell értenünk.) Tizenhat művész csaknem másfél száz alkotása sorakozott az alkotótelep évadzáró — mondhatnánk úgy is: számadó — kiállításán, amely a Megyei Művelődési Központban nyílt meg 1975. augusztus 15-én. Négy hét munkájának eredménye volt ez, amelyből az első hét jóformán csak az ismerkedéssel telt, és ráadásul a kiállító művészek többsége nem is tudott végig jelen lenni a telepen. A legkevesebb, amit jó lelkiismerettel elmondhatunk: a teljesítmény mennyiségi mutatója imponáló. A kiállított művek színvonala természetesen már hullámzóbb. Mielőtt azonban ebből a tényből mesz- szebbmenő következtetéseket vonnánk le, nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy minden alkotótelep (nemcsak nálunk, de szerte a nagyvilágban) elsősorban kísérleti műhely, és legfeljebb másodsorban kiállításra (vagy éppen értékesítésre) termelő manufaktúra. Az eredményeket tehát egyenként is, összességükben is csak ilyen megközelítésben érdemes vizsgálni, másképp óhatatlanul torz értékítéletekhez jutunk. Az első évi termést számbavéve azonnal kitűnik, hogy az anyag két nagyobb csoportra tagolódik. Az egyik a táblakép- indíttatású, illetve -igényű zománcképek csoportja, a másik a sűrítmény- vagy jelhal maz-tí pusú műveké, amelyek teljes jelentéskörüket csak végleges helyükre kerülve, azaz alkalmazásukban tárják fel, még akkor is, ha külalakjuk már most befejezettnek és „önérvényűnek” hat. Minthogy ez az osztályozás első ránézésre különösnek tetszhet, nem árt talán valamivel bővebben kifejtenünk a szempontjait, illetve indítékait. Mindenekelőtt feltűnhet, hogy mellőztük a sokkal kézenfekvőbbnek látszó „figuratív”-,,nonfiguratív” felosztást, holott mindkét kategóriát karakteres művek képviselik az anyagban. Nem használtuk ki a „lírai”, illetve a „geometrizáló” vagy „konstruáló” típusok szétválasztásából adódó, ugyancsak hálás csoportosítási lehetőséget sem. Ugyanígy kerültük a „monumentális”, illetve „intim” szerepkörök szerinti osztályozást. És végül nem alkalmaztuk a még csábítóbb — de talán éppen ezért a legvaskosabb balfogások elkövetésére módot adó — „hagyományos” — „modern”, esetleg a különösen is megtévesztő „népi ihletésű” — „korszerű formanyelvet beszélő” ellentétpárt sem. Vajon miért? Azért, mert ezek a megkülönböztetések véleményünk szerint csupán tüneti leírást tennének lehetővé; az alaposabb diagnózis (különösen pedig bármiféle prognózis) felállításához azonban már nem segítenének hozzá. Ha viszont az általunk javasolt felosztás szerint vizsgáljuk a zománcművészeti alkotótelep első évi termését, meggyőződésünk szerint sokkal biztonságosabban 79
