Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - DOKUMENTUM - Gál István: Jegyzet Kerényi Károlyról - Kerényi Károly: Bartók Béla Cantata Profana-ja

úgy véljük: jogunk van rá, hogy szavakban fejezzük ki azt a gondolatot, amelyet, ilyen-olyan körülmények között, e mű kimondani óhajtott (anélkül, hogy csupán ,,erre” akarnánk redukálni). Nem maga Bartók ösztönöz-e arra bennünket, hogy érthető szavakkal fejezzük ki műve értelmét, amikor ékesszóló címet ad neki, amikor

— segítőjeként — erősen patetikus szöveget választ hozzá? Magyarázatunk tehát a címből és a szövegből indulhat ki, hogy utána e gyökéren termő élettel foglalkozzék

— nem mellőzve magának a kórusnak a szerepét sem.

*

A cím, a Cantata Profana, belső ellentmondást, nyilvánvalóan szándékos disszonanciát rejt magában. Mit jelentsen az, hogy Cantata Profana? A „profán” szó akkor nyer értelmet, ha a kantáta elnevezésen vallásos, egyházi éneket értünk. De itt nem várhatunk olyasmit, ami a középkorban felcsendülő egyházi énekekre hasonlít, e korban az egyházi ének volt az ének maga. A világon az Egyház uralkodott és a zene nem engedhette meg magának a jellegéhez tartozó szabadságot. Az Egyház ugyan megtűrte a világi ornamentikát, sőt az igen frivol szöveget is a laikusok énekében, de szigorúan elítélte azokat a szonorus járulékokat vagy hangközöket, melyeket ördöginek tartott. Kantátáját profánnak nevezve Bartók sokkal általánosabbra utal, mint az ének egyszerű esztétikai vagy technikai variációjára: tüntetőén elkülöníti magát attól, amit általában „szentként” tisztelnek.

*

Bartók, aki régi keresztény és latin hagyományok hazájának fia, humanistaként mutatkozik be, a nyugati civilizáció nagy eszméinek képviselőjeként, a számos kis és nagy országot megfertőző, túlzott nacionalizmus ellen harcoló emberként. De olyan népből ered, amely minden más népnél inkább felszínre tudta hozni és életre tudta kelteni a Kelet zenei kincseit: erről tanúskodik a magyar népdal, melynek eredeti keleti dallamait széttagolták, hogy újra élő egységekké rendezzék. Ezekből az organizmusokból kellett a zene új világának megszületnie, először egy miniatűr világnak, melyet Bartók az ő ,,mikrokozmosz”-ának nevezett. Igazi kozmosz tárul fel az előtt, aki ezt áttekintette: „megszabadul a kifakult zenei stílus érvénytelen fikcióitól és egy új zenei valóság birtokába jut.” Új, objektív alkotás ez, egyfajta spirituális mágia, amelynek tudatos feltalálója Bartók —mint ahogy teljes tudatában volt tematikája keleti eredetének is. Ha tehát Bartókról beszélünk, újra emlékeznünk kell azokra az egykori leckékre, amelyeket az ázsiai zenei teoretikusok adtak. Tanításuk koncepciója inkább metafizikai, semmint esztétikai: nyugati megfelelőjét a görögök pithagoraszi spekulációiban találhatjuk meg, amelyek a mi középkorunkra gyakoroltak hatást.

Csuang-Szi, a „sárga föld bölcs mestere” így fejezi ki magát: „A zenét emberi eszközökkel hoztam létre és mégis mennyeit valósítottam meg. Ütemét a művészet szabályaihoz igazítottam és annál tömörebbé vált, minél jobban megtisztítottam. A legemelkedettebb zene elsősorban az emberi problémákra válaszol; az ég rendeléséhez igazodik. A különböző létformák szerint alakul át és a szabadságnak felel meg. Majd az évszakokat rendezi el és harmóniát teremt a teremtmények között. Az évszakok egymást követik és ennek során tűnnek fel az élőlények. A virágzás és a herva- dás váltakozását békés és harcias hangzatok fejezik ki. Hol áttetszőén, hol pedig homályosan tükrözik a földinehézkedés világos—homályos (clair—obscure) harmóniáját.”

74