Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Romsics Ignác: Németh László levelei Tóth Lászlóhoz
Családoddal együtt sok szeretettel ölellek; nagyon jól esett, amint a Máv kórház előtt, az autóból kiugrott, az öregkor maszkját felöltött emberben a régi Tóth Lacira ismertem. (Az előadás híre majd csak eljut hozzám, azzal ne fáraszd magad, hogy megírd.) Németh László Vili. Sajkód, 1963. május 14-én Kedves Laci! Végtelenül jól esett, hogy Ellánál érdeklődtél uánam. íme egy ember, maga is dagadtlábú öreg, akinek hiányzik, ha nem lát a folyóiratokban, s aggódik, nincs-e valami bajom — politikailag vagy egészségileg. Megnyugtatlak: nincs. Az egyikkel most már nem sokat törődöm, a másik meg annyi hecc után, jobban bírja, mint képzeltem. Inkább ,,tehetségileg” vagyok rosszul. Úgy látszik, hogy mindaz, amit 54 óta, a betegségem kezdetétől írtam, magán hordja a pusztulás nyomát, aminek ennél a bajnál az agyban végbe kell mennie. A Galilei pör engem jobban elintézett mint Galileit; igaz gyengébb legény is voltam. Egyszer kétszer fölcsillant a remény, hogy a hallatlan öngyötrés nincs hiába: föltornáztam magam a régi szintre, de lassan kiderül, hogy mindez illúzió. Nem tudom, láttad-e Bori Imre cikkét a jugoszláviai Hídban a Bolyai-könyvemről. Én azt hittem, ez mégis csak jó, érdekes könyv. Ez a fiatalember elég tehetségesen bizonyítja, a lap élén, tíz oldalon,a csalódást. Most decemberben írtam egy Gandhi drámát. Azt hittem ez is megáll a legjobb darabjaim mellett. Benedek, akiben megbízok, épp tegnap vonta vissza az első kedvező véleményét. Hogy a legkülönbözőbb irányból, családból — külföldről kortársaktól és fiataloktól, emigránsoktól s pártemberektől mi jön, arról nem beszélek. Summa summárum: elfogadtam a közítéletet, hogy amit írni tudok, már csak a régit kompromittálja, s ha a mostani könyveim lefutnak, még kevesebbet látod a nevemet cikkek alatt s remélem, cikkekben is. A baj az, hogy más szórakozásom, társaságom nincsen, csak amit a toliammal teremtek. Úgy hogy az írásról már csak lelkem összetartása miatt sem mondhatok le, csak a nyilvánosságtól húzódom vissza. Bachhal biztatom magam; aki Istennek szerezte a zenét (az elfeledtetésbe is belenyugodva). S bár nálam se Isten se tehetség, valahogy tán mégis csak szabad csinálnom, imádság gyanánt, természetnek, Taonak vagy nem tudom minek. A hang, amely színpadra nem való már, otthon a kamrában még jó lehet a zsoltárt dúdolgatni. Örülök, hogy felőled még mindig tevékenység és bőség hírei érkeznek. A fiad nemcsak a rakettot forgatja jelesen, ha öt unokát rakott eddig a térdedre. Én sajnos már az unokák előtt abba hagytam a gyerek imádatot; a négy úgy kimerített, hogy az ötre, (mert nekem is öt van) nem maradt semmi sem. Ne próbálj vigasztalni. Az hogy vagy, érdekel a sorsom, s néha küldesz egy jelet, a legjobb vígasztalás. Én sem váltam be valahogyan a szívekben, ahogy Ady írta magáról. A régi barátsággal: Németh László 39
