Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Szekér Endre: „Szerettem az igazságot”
SZEKÉR ENDRE „SZERETTEM AZ IGAZSÁGOT" (Jegyzetek Németh Lászlóról) Utam Németh Lászlóhoz — azt hiszem —: kicsit nemzedékemre is jellemző. Mi, akik a felszabadulás után kerültünk iskolapadba, s az ötvenes évek elején érettségiztünk: nehezen találtuk meg a biztos irodalmi értékeket. És mindegyikünknek külön- külön kellett megkeresnünk az utat Németh Lászlóhoz. Nekem is — mint olvasónak, mint tanárnak, mint irodalmárnak. A gimnáziumban 1952-ben jutottunk el a mai magyar irodalomig. Irodalmi tankönyvünk apró betűvel szedve tárgyalta a felszabadulás utáni prózairodalmat.Jó írók mellett (Veres Péter, Déry Tibor) halványabbakra irányította figyelmünket (Kamjén István, Aczél Tamás). Németh Lászlóról nem volt szó. Nagyobb betűvel olvashattuk a lírikusainkról szóló fejezetet: Illyés Gyula, Benjámin László, Zelk Zoltán, Devecseri Gábor és Kuczka Péter műveit. A felesleges fejezetrészek között érdemes utalnom a Juhász Ferenc Sántha családjáról írt szép értékelésre. Utána a mai magyar dráma következett: Illyés, Gergely Sándor, Mándy Éva, Fehér Klára és mások. De Németh Lászlóról nem esett szó. Pestre kerültem. Akkor jutott kezembe a Petőfi Mezőberényben című Németh László-dráma. Meglepett a megtorpanó, vívódó Petőfi-kép. ’’Számon kérik” rajta az Egy gondolat bánt engemet jóslatát! Más volt, mint a tankönyvekből ismert kép: ,,a Csatadal költője.” S Júlia alakja! Ő is a hiábavaló csatába küldi a költőt. ,,Tégy, ahogy neved méltósága parancsolja.” — veti oda. Egressy is biztatja. Petőfi a korább már említett Hamlet-monológ kapcsán a „kaján ripőkökről” szól, kik vért szeretnének látni. Majd dönt. A fontos az, hogy a nép ne csalódjon fia erkölcsében. S megy. Orlai Petrich Soma pedig tisztán látja Egressy könnyű gesztusait, kinek a halál is csak játék. Megborzongat minket a halál közelsége. Ez a dráma legtöbb sorában ott lappang. Németh Lászlót, a drámaírót ismertem meg először. A Galileit a rádióban hallottam. Odaláncoltak szavai a készülék mellé. Még ma is őrzöm kis céduláimat, melyeket a rádióhallgatás közben pontatlanul jegyezgetve készítettem. A dráma vázát adják. Ahogy Illés Endre Németh László Galileijéről írt krétarajzában olvashatjuk: „Minden szóból kisüt: nem érdemes úgy élnünk, ha nem hihetjük az igazságot, ha a lelkiismeretünknek riadozni és szégyenkezni kell, ha emberi méltóságunkban megaláznak”. Az igazság drámája Németh Lászlóé. Nem ok nélkül illesztette ezeket a szavakat drámakötetének fedőlapjára címként: „Szerettem az igazságot.” Igen, szerették az igazságot: Németh László is, drámahőse is, kinek szavaival így fejezte be a művet: „Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélegzetem lesz . . . Hisz a becsületem adtam érte ... Az üdvösségemet, ha úgy akarja!” Talán ez a Németh László-dráma áll a legközelebb hozzám. Gellért Oszkár a Nagyvilág egyik régi számában összevetette a két Galilei-drámát: Brechtétés Németh Lászlóét. Úgy érezte, hogy a korproblémák nagyban befolyásolták a szerzőket. Brecht is, Németh is más módszerrel élt: az előbbi epikus, az utóbbi ógörög sorstragédiát írt. A sok különbözőség ellenére érdemes észrevenni a rokonságot is: mindketten aggódnak a haza és az emberiség sorsáért. Egy későbbi pesti színházelőadáson találkoztam Németh László Széchenyijével. Nem Tímárral a főszerepben, kihez a Sajkódi esték meleghangú levelét írta Németh. 1968-ban Bessenyei játszotta a döblingi elmegyógyintézetbe szorult „legnagyobb 23
