Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 12. szám - Németh László írói pályakezdésének 50. évfordulója - Németh László: Pusztuló kertek

A szilasi kert már igazibb, hatalmas kert volt; az én vakációzó szívemnek egész kis vadon. Legrégibb fái, a két fehér cseresznye, a borízű alma, s ami a két dióból nőtt ki, melyet apámgyönki kisdiákként nyomott földbe, amikor én alattuk lobogtam, harmincnegyven évesek lehettek, nagyapáméknak kellett ültetni hát, a kert tervrajza azonban még a régi nemesi gazdákra emlékezett, akiktől dédapám az újházasoknak megszerezte. A paraszti kert nálunk inkább csak élőkért, virágos kirakat az első szoba s az utcai kerítés közt, hátrább egy-egy alma vagy szederfa kínálja magát a hátát dörgölő malacnak. Itt azonban már a ház sem az élivei, az első szobával fordult az utcának, hanem széles háromszoba-konyha-magtárnyi hátával; ilyen hosszú volt a díszkert is, a kapubejáró porát felfogó jázminbokrok, a violás, cíneás ágyásokban néhány későn éri télikörte, s az órjási fenyő, melyet gyökerei rombolása miatt már az unokabátyám vetetett ki. A kert hátulja maga is megvolt fél hold, a palánk alatt mogyoró, az istállófal mentén málnabokrok s két piszke-, ribiszkebokor szegte út vágta négy táblába. Az utca felől a két diófa alatt tanyáztak a világháború előtt a városi vendégek, itt olvasta apám a Vasgyárost a kézimunkázó hölgyeknek. A katolikus harangláb felé eső negyedben volt nagynéném zöldséges kertje, alább a szérú'kerítés felé az ehető kukorica, a leghomályosabb negyedben pedig én jártam ki döngölt földdé a lucernát; körben elszórtan a fák, a tömött gömbű georgina, őszirózsabokrok, melyeket idősebb unokatestvéreink kötöttek koszorúba temetésre, halottak napjára. Ma már fel tudom mérni a munkát is, amibe ennek a sok virágnak, zöldséges ágynak a gondozása került, s bámulom nagy- nénémet, aki a nagy ház kormányzása, főzés, tejszűrés, állattartás mellett ezt szinte észrevétlen, pihenőül tette. A fák itt is rég kivesztek, a ház a legrosszabb téesz központja volt éveken át, unokabátyám, aki a Németh-gyerekekre jellemző szívóssággal tért vissza a megszokott helyre, most próbálja a háztájivá vált haszonkertbe a régi emlékét visszalopni.

A bogáréi kertet egyik mezőföldi útirajzomban (Bogárdi diók), mely az Utolsó kísérlet foganását mondja el, leírtam már. Ez megint egész másféle kert volt, nemcsak terjedelemre nagyobb, a benyomás is hatalmasabb. Középbogárd akkor még puszta volt, néhány nagyobb birtok, a Csák, Bellák osztozkodott a határán; nagynéném férjéé volt a legkisebb közöttük, de ő volt a bennszülött, az igazi nemes; ezt mutatta a háztáji is: a dombon ülő kis kúria, mögötte a kerítés nélkül odavetett istállók, a szérű, a friss ültetésű szőlő, s le az út szélén álló cseléd ház felé, jobbról a kúttal a legelő balra, az én gyümölcsösöm. Ez már diákkoromban is pusztulófélben volt; a diófák égboltjában fányi száraz ágak, a szomszéd telek s az út felé valóságos bozót, elöl a bejáró körül a méhesnél volt egy kis darab, amit gondoztak is, a többi mint egy gyümölcserdő adta ajándékát; más mint faóriás meg sem maradt benne, a kertet homályba borító, magasban rezgő lombok nem hagytak fényt az ültetvénynek. Mint a régi útirajz, s a Kocsik szeptemberben kis paraszt hősének az ámulata is bizonyítja, legjobban a fa- mammut diók ivódtak az emlékezetembe, de az alma (gondolom húsvéti rozmarin) érése is egész kis szüret volt; vendégszerető nagybátyám pedig az egyik fűkörte-fa termését okolta a reterát-tisztító cigányok sűrű látogatásáért. O maga a csinosságra adó, eleven ember volt, a három lányára gondolva a ház körül takaros díszkertet ültetett pirosfejű fehér cölöpökkel s üveggömbös rózsafákkal; a gyümölcsöst azonban csak gyümölcsőrzésre használta, ha ugyan az volt a célja éjszakázásainak a csőszkunyhóban. En még ismertem az öreg Keserű bácsit, akinek a lenti kert ifjúkori műve volt: mint Kossuth-szakállas, nyolcvanesztendős aggastyán füstölte, hogy a vendégkisfiúnak léppel szolgálhasson, az akkori gyilkos módon a méheit. Tiszteletet parancsolóbb, tudósabb ember volt, mint a fia, közelebb állt az elődökhöz, akiknek a padlásra hányt könyvei közül Kálvin Institúciói került a polcomra. Később, amikor megtudtam, hogy Entz Géza az őfiatal korában a szomszéd Mezőkomáromban készítgette a magyar gyümöl4