Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
egyéb hangokat. Vagy hallgassam a magam hangját, ahogy rezegve visszhangzik a középső— a legnagyobb— boltozat üregében. Ez az öreg kőhíd már Petőfi idejében is megvolt. A gyerekkoromban hallott szóbeszéd szerint itt látta meg a költő 1844-ben azt a szamárháton vágtató nagy darab juhászt, akinek földig ért a lába, s ez a látvány ihlette ,,Megy a juhász szamáron ...” című versét. Meg is írta mindjárt azon helyben, de a juhászlegény haldokló babáját, a fejbevert szamarat és egyéb mélabúkat már a saját leikéből szőtte bele. Ha mainapság vissza-vissza térek kis szülővárosomba, ez a vén híd hiányzik a legjobban abból a régi Szentmiklósból, ahol felnőttem. Mikor 1944 őszén a szovjet csapatok egyetlen rugaszkodással feltörtek Kiskunfélegyházától Dunaharasztiig, a Szentmiklóson át Dabas irányába menekülő németek az utolsó pillanatban még ezt a hidat is felrobbantották, egy őrálló magyar katonával együtt. A katona a hidat őrizte, de azt nem tartották szükségesnek, hogy szóljanak neki: a Bakérba roskadó súlyos kőhíd váratlanul szerteszálló törmelékeivel együtt ő is a levegőbe röpült. Ott hörgött, vergődött még harmadnapig a házunkban, de segíteni már nem lehetett rajta. Koponyaalapi törése volt, füléből is vér folyt. Nem is tért magához, csak a bal lábát mozdította meg néha önkívületében, míg aztán egészen el nem csöndesedett. A Nagyhídra fel kellett kaptatni, s leereszkedni róla. A mostani híd laposan, semmit- mondóan fut át a Bakér medre felett. Hányszor odaképzeltem Petőfi juhászát a régi híd tetejébe! Jön, felbukkan a túlsó oldalról, fejében a fekete juhászkalappal, s mire szamarastul, mindenestül láthatóvá válik, a kifelé-befelé egyszerre figyelő Petőfiben meg is szólal a vers első két sora: Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába . . . Itt a híd mellett, az egykori híd mellett dördültek meg a mozsárágyúk is minden szilveszter délutánon, hogy búcsúztassák az óévet. Jókora sokaság verődött mindig ösz- sze, de csak lent a parton tiporta a havat, vagy a fagyos földet. Ha egy-egy gyerek lejjebb merészkedett, szigorú szóval kergették vissza. Lent, a Bakér-szélben álltak a mozsarak, már szépen előkészítve, fatuskóval, ékekkel beverve, s kissé odébb — biztonságos távolságban — lobogott a tűz, amelyben a gyújtórúd vaspöcke izzott. Mikor eljött a várvavárt pillanat, a tűzmester megfogta a rudat, s odatartotta az izzó pockot az első mozsár gyújtólyukához. A félősebbek siettek befogni a fülüket, mert kicsik voltak a mozsarak, de nagyot szóltak. — Bumm! — dobbantotta meg az első dörej a füleket, szíveket. Aztán a második, a harmadik . . . lőttek az óesztendőnek. (Gondolom, innen ered a szólás is: „ennek már lőttek”, vagyis odavan, vége, nem lesz már belőle semmi.) Oldódó átok De hagyjuk már a Bakért, hídjával, nádjával és egyéb nevezetességeivel! Mindez csak azért érdemel szót, mert ebben a csöndesen haldokló hajdani Duna-ágban, amely a folyó élő medrétől már hosszú évszázadokkal ezelőtt elszakadt, ma megint Duna-víz folyik. Nemcsak a Bakérban ugyan. A Kígyósban, a Fűzvölgyben, a Nagyérben is. A Duna- völgyi Főcsatornában — a volt Átokcsatornában — és néhány mellékágában is. Szinte észrevétlenül — országraszóló csinnadratta nélkül — alakult ki ezen a tájon egy új öntözőrendszer, Magyarország legolcsóbb öntözőhálózata. Az észrevétlenségnek ez is oka lehetett, ez a nagy olcsóság. Ami sokba kerül, arról nálunk mindig több szó esik. Olykor már az unalomig. 38
