Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
De vegyük sorjában. A kanálisnak, mint láttuk, két átka volt. Egyik az, hogy száraz időben mind elvitte a vizet. A másik az, hogy nedves években nem győzte elvinni, végtelen hosszú árkában Bajáig vánszorogtatni. Amit Inárcs meg Ocsa, meg Bugyi, meg Sári felől hozott, az Szentmiklós táján már szétáradt, mint a tenger. De elárasztotta Szabadszállás, Fülöp- szállás és más helységek határának egy részét is, hisz a túlságosan keskeny nyílású hidak, átereszek helyenként még vissza is torlasztották a levonuló víztömeget. Ebből két fontos tennivaló következett. A hiányzó vizet pótolni kellett, azt pedig, ami senkinek nem hiányzott, mert csak bajt csinált, gyorsabban levezetni, bejuttatni a Duna medrébe. Hosszú huzavona után egyszerre mindkét teendőhöz hozzáláttak. Néhány vizes esztendő kártételei óhatatlanná tették egy övcsatorna megépítését, amely Dömösnél torkollott a Kis-Dunába. Ennek kellett elszívnia az északról délnek tartó — a Kiskunságot fenyegető — belvíz-fölöslegeket, de hogy elszívhassa, hogy átvezethesse a Duna menti árhordta — magasabb fekvésű — feketeföldeken, szükség volt egy nagyteljesítményű szivattyútelepre is, amint ez az 1893-as vízrendezési tervben annak idején már igen bölcsen előirányoztatott. Deákkor már érdemesnek látszott reverzibilis szivaty- tyúkat beépíteni, hogy ha kell, akkor ellenkező irányban Duna-vizet küldhessenek a Kiskunságnak. Azóta még egy ilyen keresztcsatorna készült el, jóval délebbre, a csorna-foktői. Északabbra viszont a tervezett Duna—Tisza csatorna Dunaharaszti és Sári közötti első — egyelőre félszélességű — szakaszán lehet 1948 óta Duna-vizet ereszteni az elátkozott kanálisba. Több zsilip is épült a főcsatornán és mellékágain. Mintha már oldódni kezdett volna az átok. De valami még nagyon hiányzott. Egy külön csatornarendszer, amely csak öntözésre szolgái, a belvizek levezetésére nem. Országos gondunk, hogy ezt a kettőt — a belvízi és az öntözőhálózatot — nem tudtuk még eléggé különválasztani. A csatornaásás még gépekkel is elég költséges mulatság, s nem elég medret vájni a víznek, ezt a medret még át is kell hidalni mindenütt, ahol közút vagy vasút keresztezi. Itt-ott még egy-egy keresztben haladó vízfolyást is át kell vezetni — bújtatóval — az új csatorna alatt (vagy megfordítva). Mindez eszi a pénzt. A hálózat fenntartása, a medrek tisztítása, kotrása, a rézsűk védelme is. Mégis szükség van független, külön öntözőrendszerekre. Először is: nemcsak a feltörő talajvíz, nemcsak a téli—tavaszi csapadék, hanem a nyári nagy felhőszakadások összeszaladó vize is jókora területeket önthet el egyik napról a másikra. Ha viszont teli vannak a csatornák öntözővízzel, ott a belvíznek már nincs helye, nincs útja, amin le tudnák vezetni. Másodszor: a belvizes csatornák többnyire a vízgyűjtő teknők aljában haladnak, amerre a környező földek lefolyó vize törekszik. Ha öntöző vizet eresztünk beléjük, azt szivattyúkkal kell feljebb emelni. Harmadszor: az öntözött táblák csurgalékvize — különösen a rizsföldeké — többnyire erősen sziksós. A tavaszi—nyári esők is gyakran mosnak be káros sókat a belvizes csatornákba, újabban pedig — a vegyszeres növényvédelem terjedésével — egyre több veszedelmes vegyi anyagot is. A közös csatornarendszerben mindez az öntözővízbe keveredik, s azt többé-kevésbé mérgezővé teszi. Ezért is olyan nagy szó, hogy ezen a tájon egy tiszta Duna-vizet szállító öntözőhálózat épülhetett meg a 60-as években. Új csatornamedreket alig kellett ásni. Ott voltak az egykori Duna-ágak. Csak a Bakérnak a tassi Dunát másfél kilométernyire megközelítő száraz medrét kellett 39
