Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
— Hát oszt azé nevezték Átokcsatornának, ugye, hogy sok embör átkozta. Akinek a vetésit bizony möglepte, az szidta, átkozta. Nem is azé, hogy eevitte a vizet, hanem, hogy idehozta.Akkó má nem a víz vót a csatornába, hanem a csatorna vót a vízbe. Kis-Dunák Azóta sok víz folyt le ... min is? A Dunán, a Tiszán? Vagy a kanálison és mellékárkain? Vagy a Bakéron, a Kígyóson, a Fűzvölgyön, a Nagyéren? Ez utóbbiakról még nem esett szó. A Bakérnak is csak a nevét említettem. (Közbevetőleg: a Bakér nevét, noha nyilván Bak-érről van szó, Kunszentmiklóson és környékén mindenki így ragozza: Bakéron, Bakérnak, Bakérból, Bakérba. Anyanyelvemen nem tehetek erőszakot: én is így mondom és így írom.) Ezek az erek: egykori Duna-ágak. A Bakér Szentmiklóson is keresztülfolyik. Gyerekkoromban még végig megvolt a régi széles medre, bent a városban is, jórészt náddal borítva. Még a szomszédos kertekbe is felhúzódott a nád, de nedves esztendőkben a víz is. A velünk szemközt, a Bakér túlsó oldalán lakó Bónis bácsit anyám szerint azzal sze- kírozták ilyenkor a szentmiklósiak, hogy ejnye, ejnye, miért nem ereszti már ki a kertjéből a vizet. Hatvan-nyolcvan méter széles folyó volt a vízzel telt Bakér, valóságos Kis-Duna, de máskor csak a meder közepén poshadozott egy kis langyos lé. Itt, a középső, legmélyebb részen ástak is aztán egy árkot: majd hogy át nem lehetett ugrani, olyan keskeny volt, de az év nagy részében belefért a Bakér vize. Időről időre azonban csak kiöntött még azután is, hogy a lecsapoló társulat a Bakér medrét is beletorkoll- tatta a kanálisba. Örültek a parti házakban lakó legénykék: billentették ki a sarkából, s emelték le a melléképületek egy-egy vaskosabb faajtaját, hogy vigyék a vízre, tutajnak. De az 1930-as években még egy-egy csónak is akadt, magam is emlékszem egyre: lent a Bűrhíd mellett volt kikötve. Gyerekkorom sok gyönyörűségét köszönhetem a Bakérnak. Ábrándozó természetű kis kölyök voltam, szerettem egyedül csatangolni, bár a jó sorsom hat testvérrel áldott meg. Néha le is küldött anyám a Bakérhoz, például ha új sípra tettem szert, s nem untam meg órák hosszat fütyürészni vele a fülébe. A kertünk alja messze volt, ott már fújhattam akármilyen erősen és élesen, az őt már nem zavarta. De többnyire magamtól kívánkoztam le a Bakér mellé, szárazabb időben meg be a nádasba, ebbe a félhomályos, sejtelmes zöld birodalomba, ahol vagy a békák brekegését hallgattam, vagy magam szolgáltattam a muzsikát: egy-egy kihúzott zsenge nádhajtást fújva fáradhatatlanul. Gyakran leültem a Bakér közepén húzódó árok mellé, az ottani földhányásra is, néztem az alig mozduló zöldesbarnás vizet, s figyeltem az időnként beleugró kisebb-nagyobb békákat, hogy éppúgy tempóznak a négy lábukkal, mint az emberek, mikor mellen úsznak. Ez a furcsa rokonság meg borzongatott, mert igazában irtóztam a békáktól, kezembe nem fogtam volna egyet sem, de az is bennem motoszkált, hogy ezekhez a kidülledt szemű, undok férgekhez engem valamiféle titokzatos szálak fűznek. ,,Te még akkor meg sem voltál, te még a Bakérban kuruttyoltál” — mondták a felnőttek, ha olyan eseményről került szó, ami még a születésem előtt történt. S kicsigyerek fővel én hittem ebben is: sokáig meg voltam győződve, hogy előéletem valahol itt, a Bakér partján és vizében zajlott le. Néhanapján a Nagyhíd alá is kirándultam. Sok örömöm nem telt benne, mert sajátos emberszag terjengett a masszívul megépített hármas boltozat alatt, másrészt az ott rozsdásodó lyukas fazekak és egyéb hulladékok között még gyerekszemmel sem fedeztem fel semmi értéket. Mégis megáhítottám néha, hogy innen alulról is érzékeljem a fenti életet, hallgassam a hídon áthajtó kocsik zörgését s a búvóhelyemig szűrődő 37
