Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
,,Az is ennek a hazája. Ilyenkó má dunognak estefele. Dini-duni. Ezök muzsikának (= muzsikálnak) itt nekünk.” Nem győzöm jómagam sem csapkodni a szúnyogokat. Marnak, ahol érnek. Ez a mocsári szúnyog, úgy látszik, mohóbb és veszedelmesebb, mint amik egyebütt teremnek. Elődeik még maláriát is terjesztettek. Ma az alkoholizmus a legfőbb nemzeti nyavalyánk, a morbus hungaricus, azelőtt a tébécé volt az, még előbb a malária, vagyis magyarán: a hideglelés. A vízszabályozásokig nem volt ennél pusztítóbb népbetegség: a legforróbb nyárban is vissza-visszatérő, vacogtató lázaival nemcsak a felnőtteket, az öregeket gyötörte meg, gyöngítette le, hanem még csöpp gyerekeket is megkínzott. ,,Újság hasamba, hideglelés pokolba!” — kiáltották az az évi első cseresznyébe, meggybe, almába, körtébe, szőlőbe kóstoltukban, de a hidegrázást — lett légyen bár másod-, vagy harmadnapos— nem volt olyan könnyű még varázsszóval sem a pokolba meneszteni. Akit egyszer elkapott — csak egy szúnyogcsípés kellett hozzá —, az ihatta aztán a legméregerősebb paprikával tüzesített pálinkát, köhöghetett, krákoghatott, sziszeghetett, csuroghattak a könnyei: fertőzött vére aligha tisztult ki. De valami könnyebbséget csak szerzett magának: a csípős paprikával készült „magyaros” ételek máig ezeknek a hideglelős időknek az emlékét őrzik. A paprika erejétől ugyanis nemcsak gyógyulást vártak eleink, hanem ezt tartották a betegséget megelőző legjobb szernek is. Ették hát és itták— pálinkában, borban — a lángízű paprikát, s kicsi koruktól fogva rá- kapatták gyerekeiket is a nyelvüket maró, torkukat kaparó erős ételekre. Aki bírta, annak jót is tett. De a váltóláz veszedelme csak a tengernyi posvány kiszárításával szűnt meg. Akkor tűntek el a réti farkasok is Magyarországról. Az egykori rengeteg nádasokból, turjánokból, rétekből kiírthatatlanok voltak. Magam is faggattam kiskunsági öregeket a régi idők nádi toportyánjai felől. Sokat már nem tudtak mondani róluk, de hogy a múlt században, nagyapáik idejében még ott éltek, azt őrzi az emlékezetük. Még bőven ott éltek akkor is, amikor 1859—60-ban, mint említettem, elkészült az első tervezet — Kiasz Márton cs. kir. főmérnöké — „A balparti Dunagátról és a Turján-Orjeg vizének lecsapolásáról”. Ebből akkor nem lett semmi. Abból az 1893-as tervből sem, amely szerint a víz nagy részét szivattyúkkal lökték volna át — keresztben — a Duna-mente folyami feltöltésén. Az érdekelt birtokosok sokallták a szükségesnek látszó két 1000 lóerős szivattyútelep 400 000 forintos építési és évi mintegy 50 000 forintos fenntartási költségét. Mire egy újabb műszaki tervezet készült — 1899-ben —, amely javasolta, hogy minden vizet egyetlen főcsatornába tereljenek, mert akkor önmagától — gravitácósan — folyik majd le Bajáig és ömlik a Dunába. Az bizonyos, hogy akkoriban — a századfordulón — bőven megért már az idő a Pest alatti és a kiskunsági vadvizek szabályozására, rendezésére. Aki tavaszonta Pestről Kiskunhalasra vagy Szabadkára utazott, csak nézhette, miféle vizeken vágtat keresztül a vonat: a töltés mentében majdnem Kiskőrösig széles víztükrök villogtak, itt-ott vége- láthatatlanul. így volt ez Szentmiklós mellett is. A Székalja többnyire csak nyárára bukkant fel a víz alól, s ősszel már megint ellepte a föld árja: síkvíz lett, majd pedig síkjég. A katolikus templom háta mögött volt egy kis bódé — a jégpavilon — ahol a „város” jobb családjaiból való gyerekek és fiatalok csatolhatták fel a korcsolyájukat, hogy aztán nekieredjenek a jégmezőnek. Mikor vastag hó borította a jeget, akkor bizony csak azokon a széles utakon keringélhettek, amiket a korcsolyaszolga söpört, de a havatlan, sima jégen nekiindultak a nagyocska fiúk, lányok, s kart karba öltve, meg sem álltak a Székalja túlsó szélén körülkanyarodó vasútvonalig. 31
