Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
senki, hogy a Szentmiklós alatti szikes laposnak máig Székalja a neve. Sőt így is mondják: „kimönt a Szék alá”, „kinn van a Szék alatt.”) A Bügét egyébként a maga lakói már réges-rég megülték, a cigánytelep viszont csak az 1920-as évek utolján kezdett kihúzódni a Székaljára. Ekkoriban épült meg ugyanis — valamennyi mellékágával — a kanális. Vagyis az Átokcsatorna. Gyerekfővel csak ezen a két néven hallottam emlegetni. Hogy más neve is van — Dunavölgyi Lecsapoló és Öntöző Főcsatorna — azt sokáig nem is sejtettem. Gondolom, a szentmiklósiak legtöbbje sem. A nép inkább kanálist mondott. Az újságok viszont az Átokcsatornát emlegették, sűrűn és vastagon. Évekig zengte az ellenzéki sajtó, hogyan tette tönkre a kormány a Duna—Tisza közi kisgazdák tízezreit az Átokcsatornával. Eközben sok olcsó szólamot is elpufog- tattak a különféle rendű és rangú toliforgatók, sok igaztalan vádat is szétharsogtak a világba, de valóságos — sőt sokszor már-már elviselhetetlen — fájdalmaknak is hangot adtak. A kanális ma is megvan. Inárcskakucs környékéről indul a főmeder, tehát nem sokkal Pest alól, s Baja felett torkollik a Dunába. Jókora terület vadvizeit szedi hát össze, mert mellékágakkal is bőven el van látva. Ezek egyikét — amely a szentmiklósi Székalját is keresztülszeli — azóta hivatalosan is Átokcsatornának nevezik, ahogy a Földtani Intézet 1961-ben megjelent alföldi talajvíztérképén látom. De annak idején az országos közbeszédben a főcsatornát sem igen hívták egyébképpen, hacsak a magyar vízi mérnöki kar becsületére kényes, tiszteletreméltó szakférfiak nem. Az Átokcsatorna miatti zúgolódás ugyanis nem csak a kormányzat ellen szította a hangulatot, hanem őellenük is. Azokat a vizeket is elvitték — olvasták rájuk —, amiket nem lett volna szabad. Kiszárították és elszikesítették a földeket. Nem csupán az addigi többé-kevésbé állandó vízállások — a turjánok, nádasok, csintoványok — dús növényzetét veszejtették ki, hanem a jó szénatermő rétek, a dús legelők gyepét is elhitványították, s még a szántóföldek mélyéből is sokhelyt megszöktették a vizet. Nem voltak ezek olyan könnyűszerrel kivédhető, félkézzel félrepöccinthető vádak. És azok sem, amelyektől vizes esztendőkben zúgott Szentmiklós és környéke: a kanális nem viszi, hanem hozza a vizet, nem a víz van a kanálisban, hanem a kanális van a vízben. De hogy megértsük, mi is történt itt valójában, ezen a hol sivatagi nap égette, hol tengernyi víz lepte tájon, faggassuk meg az írásos és a népi emlékezetet. A múlt emlékei A régi írásokból kihámozhatóan 1859—60-ban készült az első tervezet a Pest aljától egészen Baja környékéig terjedő, mélyfekvésű, vízjárta területek lecsapolására. Ezek a területek a Duna-menti termékeny feketeföldek és a homokhátság között húzódnak, 10—20 kilométeres szélességben és mintegy 150 kilométer hosszan. Nemcsak a homokhátságnál feküsznek jóval alacsonyabban, hanem a megújuló árvizek hordalékával ezredévek óta töltött, magasított Duna menténél is. Több kilométer széles és több méter magas természetes gát rekeszti el őket a folyamtól, vizeik tehát a csatornák megépültéig minden hóolvadás és nagyobb esőzés után összeszaladtak, de a Dunába nem leltek utat. így támadtak a vízi növényzettel dúsan benőtt turjánok és az egyéb vízvötte területek, melyeketTálasi István így sorol fel akiskunsági pásztorkodásról szóló könyvében: laposok, tavak, székek, bogárzók, tocsogók, őrjegek, vízfogó hajlatok, fertők, lápos részek, ingoványok, lacák, csintoványok, dzsindzsások, 29
