Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Varga Domokos: Az elátkozott kanális
VARGA DOMOKOS AZ ELÁTKOZOTT KANÁLIS Sivatag és tenger — Sivatag! — sóhajtott fel apám. — Sivatag! Nem volt a túlzó, nagy szavak embere. De erre a szóra rákapott valahogy, és gyakran illette vele Kunszentmiklóst és határát. Kivált az esőleső hetek hervasztó ege alatt, mikor porban fulladozott a,.város” és körülötte szomjan szikkadoztak a földek. Gyerekkoromat végigkísérték ezek a mindig újra visszatérő szárazságok. (Aszályt nálunk senki sem mondott.) Porsüveg ült ilyenkor a helységen. Teljes valójában mi ritkán láttuk ezt a porsüveget, csak vonatról, szekérről egyszer-egyszer, alkonyat- tájt közeledvén Szentmiklós felé. De éreztük, hogy beborít minket, éreztük a levegő szagából, a Bakéron túli házak, kertek fátyolosabb színeiből, de abból is, hogy este- lente a lenyugvó nap vörösen felpüffedt, s hát még a hold! Azóta sem láttam akkorának a holdat, mint nagy szárazságok idején Szentmiklóson, ahogy rezes ábrázattal meredt rám az ég aljáról. Mit tudtam én akkor, gyerekésszel, hogy a változó sűrűségű légrétegeken megtörő fénysugarak nőttették így meg? Csak bámultam, furcsálkodó félelemmel, hogy mit jelenthet ez. Nem jártam még igazi sivatagban, de ha rágondolok, képzeletem azóta is eztaholdat akasztja fölébe, nappalra meg azt a napot, amely forró deleken árnyékot is alig vetett: szorosan a házak tövébe húzódva mentünk az utcán, hogy ne verjen annyira ránk. Követ, téglát, homokot, vasat úgy meg tudott tüzesíteni, hogy csak kaptuk el a kezünket, lábunkat. Ilyen homokban, azt mondják, a tojás is megsül. A bíbicek, szárcsák és egyéb vízimadarak tojását inkább nyersen hörbölték ki ugyan a régiek, vagy hazahordták kosárszám, s ott főzték-sütötték meg, de akinek hév nyarakon kedve támadt forró hamu helyett a közeli forró homokba betemetve sütögetni tojást, ezen a tájon azt is megtehette. Ez a táj: a Duna—Tisza közi Homokhátság és a Duna menti síkvidék zegzugos határán terül el. Itt épült maga Szentmiklós is. Földjei messze terjedtek, kivált délnek és keletnek, de sem a hullámos homokföldek, sem a székes lapályok látására nem kellett, csak a városszélig kiballagnunk. A legterméketlenebb, igazi vakszikes terület ott kezdődött mindjárt a katolikus templom háta mögött, alig kétszáz méterre a piactértől, a kiskun város szívétől. Ebben az irányban ugyanis — nyugatnak — nem terjeszkedett Szentmiklós a vizek veszedelme miatt. Büge nevezetű fertálya nyúlt csak bele — valamivel északabbra — ebbe a vízjárta lapályba, de az ottani kis nádfödeles házak feltöltésre épültek, s előttük még az én gyerekkoromban is cölöpökre szögezett pallók vezettek végig az utcán, hogy ha feljön a víz, akkor se kelljen lakóiknak mindjárt csónakba szállniuk. Itt volt a Torta-part is, ezen a tájon. Másik irányban viszont — délnek — a cigányok építettek putrikat a Székalján (nem jutván másutt telekhez), de mivel ők nemigen törték magukat a feltöltéssel, olykor nyakig vízben úsztak. Igaz, mi veszteni valójuk volt? (Zárójelben jegyzem meg, hogy sziket nálunk nem ismertek, sem sziket — hosszú í-vel —, csak széket. Ez a szó ugyanis tiszántúli í-ző változatában került bele az irodalmi nyelvbe, kivéve az orvosi székfű nevét, amely megőrizte az é-t. Nálunk csak székfőd, székesfőd, székfű, székszéna, széksó, széktó járta, ezért ne furcsállja 28
