Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
Különbet szerzünk, ne félj. Különb nőt, azt garantálom. Zsolti! — kiáltott az ajtó felé iramodóra. — Hova mész? Fölszökött a rekaméról, de akkorra már a külső ajtó is becsapódott. Szokolay rohant lefelé. Maga sem volt tudatában, miért menekül. És ugyan hova? Az utcán kimerültén a ház falának dőlt. Maga előtt látta a krémszínű autót, Lenke fehér garbóban, hátával puhán az üléstámlának dől, rámosolyog a volánnál feszítő kollégára, ahogy valaha reá mosolygott. Lézi, aki a hó végeken apró kölcsönökkel kisegítette. Házak maradtak el mellette, emberek fordultak meg utána, de ő csak ment, amerre a lába vitte. Egyszerre ott volt előtte a Duna. A magas partfalról nézte az örvénylő víztömeget. Szédült. Ijedten hátrált. Emelkedőn vitte a lába, kanyargós szerpentinen. Az út végén medencés szökőkút, csillogó vízsugarak. Permetét arcába hintette a szél. Mélyen beszívta friss szagát. Már-már kinyújtotta a kezét, hogy megmártsa a vízsugárba, amikor meghallotta a füttyszót és visszafogta a mozdulatot. Oldalt beállványozott épület. A tatarozó munkások fütyörésztek. Egy pörgő tárgy esett le a fölső állványszintről, pengve csapódott a kövezethez. Tíz-tizenöt lépésnyire a szökőkúttól. Szokolay fölismerte a vakolókanalat. Háromszögletű lapátja acél. A kőműves lekiáltott a téblábolóra. — Hé, miszter, dobja már föl, ha ráér egy kicsit. Szokolay engedelmesen odament, fölemelte a tenyérnyi szerszámot. Különös bizsergést keltett az érintése. Saját munkaeszközeit juttatta eszébe: körző, logarléc, szögmérő. Az ocsúdás ámulata fölidézte a régi kérdést. Kinek is tette föl? Hamarjában nem emlékezett rá. Fontosabb a válasz . . . Talán ez a válasz. — Dobja már, miszter! — sürgette a hang a magasból. — Nem látott még vakolókanalat, hogy úgy megcsodálja? Szokolay fölpiilantott a malterpettyes arcú, türelmetlen kőművesre. Még afféle hevenyészett, bátortalan kis mosoly is bújkált a szájszögletében. Majd egy suhintó karlendítéssel függőleges pályára röpítette a vakolókanalat, Az pörgött, villogott a levegőben. A kőműves kitartott kézzel várta odafönt, hogy elkaphassa. De jóval alacsonyabban megbicsaklott a röppályája, s visszafelé bukfencezett. Szokolay még ugyanott állt a kövezeten, csak éppen a szökőkút irányába fordult. Fogódzó ... Mi a fogódzó? A vízcseppek zizegő csillogása biztató tekintetek hajdani sugarát ragyogtatta a messziségből. S megfogant az elhatározása: a kút vizével kiöblíti a száját, hogy kimossa belőle a rumszagot. — Ember! — süvített a vészhang az állvány tetejéről. — Mozduljon, a terem buráját! Nem látja, mi történik? Szokolay meg akarta nézni, hogy mi történik a magasban: a feje fölfelé billent. De már csak a tüzes hasítást érezte. A fülében zúgás, éles reccsenés. Süllyedő űrbe fulladt társtalanság. Elsötétedett előtte a világ. A koponyába fúródott vakolókanállal, vérezve rogyott térdre. Estében is arccal a szökőkút lengő permetáramlása felé. 17
