Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)

— Mit beszélsz? — Illés előredőlt. — Na persze, az ember szédül a hosszú bezártság után a levegőn.

— Nem a levegő, Illési Ez az igazi betegségem.

— Ezt most hallom először. Legalább engem ne akarj megtéveszteni.

— Nem megtévesztés, hidd el.

— És ha szabad érdeklődnöm, mióta szédülsz?

— Akkor kezdődött, amikor kirúgtak. Inni kell és akkor elmúlik.

Az izmos férfi jól megnézte a tompuló, táskás arcot. A korai vénülés redői vonták árnyékba a szűk homlokot. Nemcsak az orvosok, de ő sem fukarkodott az energiával, hogy segítse a talpraállásban. Messze kerültek már egymástól, mikor azonban hírül vette, hogy bajban van, a támogatására sietett. Minden tőle telhetőt megtett, hogy fölrázza, észhez térítse. Megátalkodott ellenállása most bőszítette. Reménytelen ügyre fecsérelte az idejét. Mi újat mondhatna még neki? Minden húrt megszólaltatott a kórházi beszélgetések során. Csak önmagát ismételhetné.

— Odabent Lenkére fogtad — szólalt meg elfojtott ingerültséggel a hangjában. — De ő épp az ital miatt szakított.

Szokolay feje lehorgadt.

— Nem mindegy?

— Nem, öregem, bizony nem. A munka az igazi kapaszkodó. Ha úgy tetszik, a legnemesebb narkotikum. Abban mindig megmutathatja magát az ember, megmutathatja, hogy mit ér.

— Nem bíznak rám komoly munkát — mormolta Szokolay.

— Csodálkozol? Iszákos embernek nincs erkölcsi hitele.

— Nem az ital az ok, te is jól tudod. A különvéleményem miatt bélyegeztek meg. A kulisszák mögött továbbra is bizalmatlanul figyelnek.

— Ha így érzed, akkor bizonyíts, Zsolti! Csak úgy kerekedhetsz föléjük. Ha mindenkit felelőssé teszel a sorsodért, csak éppen magadat mented föl, — sosem bizonyíthatsz.

Szokolay a tenyerébe hajtotta a homlokát. Egy folyót látott, sebes forgókkal. Fölötte híd. Éjszaka. Éjszaka senki sem jár a hídon . . .

— Fáradt vagyok — motyogta. — Elfáradtam. Ha volna egy kis maradék erőm, az mindent megoldana.

— Miről beszélsz?

— Mélyponton — mormolta Szokolay. — Életem mélypontjára jutottam.

Illés odament, mellé ült a rekaméra.

— Ne butáskodj, Zsolti, — mondta. — Miért lennél te mélyponton? Éppen most. Hiszen rendbehoztak. A többi már csak a te akaratodtól függ. Na, ne lógasd az orrod ! — Atyafiságosan hátba veregette. — Szerzünk majd egy rendes nőt, aki megbecsül. A föld alól is szerzünk, ne félj. Majd én körülnézek.

Szokolay megremegett. És Lenke? Hátha meggondolta magát azóta! Megbánta, hogy úgy beszélt vele és most azt várja, hogy ő közeledjen. Akkor talán ... Az izgalom elfúllasztotta, nyirkos lett a tenyere. Megemelte a fejét.

— Hátha Lenke . . .

Illés nyersen közbevágott.

— Hagyd a csudába! Boldogítsa csak a Lézikéjét.

— Lézi? — Szokolay szeme kidülledt.

— Az hát. Az autós kollégád.

Szokolay elfehéredett, a szívverése kihagyott egy ütemet.

— Éppen ő — hebegte. — Épp egy kolléga?

— Mit számít az? Kolléga, vagy sem. Mit változtat az a dolgon, ha már szakított.

16