Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
nyikkant, amikor az áram letaglózta. Hadd lám, mire mentek velem! Kaján önérzettel állt ellen a fizikai kín minden válfajának. A kémiainak és az elektromosnak egyaránt. Végül elérte, hogy az egész osztály róla beszélt. S ez valami kielégülésfélét szerzett neki. — Nézze, mérnök úr — mondta az elbocsátó kezelőorvos. — Mindent megtettünk a magunk részéről, hogy akaraterőt öntsünk önbe. Tablettát nem kap. Az csak azoknak használ, akik családban élnek. A mérnök úr magányos. Megállja tabletta nélkül, vagy azzal sem. Az akarat számít. Kizárólag az elhatározás, mérnök úr. Mi befejeztük. A többi öntől függ. Sok sikert. Az orvos kézfogással búcsúzott tőle. Három hónapja még zord, szeles téli éjszaka volt. Most kitavaszodott. Mi változott a körülményeiben? Mi változhatott volna? Megbotlott. Csomagja a járdára pottyant. A papírburkolat kihasadt. Fölnyalábolta, a markában vitte tovább a motyóját. Sokkal több holmija odahaza sincsen. Ruhája, amit magán visel. A nadrágszáron rojtos a koptató. Akkor is rojtos volt. Akkor este. Lenke tekintetéből ezt is kiolvasta. Nem szólt, de amit mondott, abban ez benne volt. Azóta ismeri igazán Lenkét. Sokáig megértőnek mutatkozott. Dicsérte bátorságát, ahogy megrágalmazott kollégája védelmére kelt. Mindenkinek eldicsekedett a bátorságával. Tévedett. Más volt neki a fontos. Sokkal fontosabb. A fasor kanyarodott, kerek térbe torkollt. Szokolay eltikkadt. Odabent a szeszesital szagát sem állhatta. Most kívánta. A tér közepén üvegfalú pavilon. Átlábolt a villamos síneken. A zsúfolt söntésben gyönge izgalom villanyozta, szájában régi ízek gyűltek. A szokásos keveréket kérte: sör, rummal. Mohón fölhajtotta. Kicsit kesernyés, kicsit maró. A megszokott zamat fölpezsdítette. Fütyül a hánytató tablettákra! Ha fölírják is fütyült volna. Őt senki nem óvja. Senkinek nem fontos. Tudta ezt az orvos is. Akkor mit prézsmitált akaratról? Dacosan fölszegett fejjel a kasszához lépett újabb blokkért. Odabent más volt. Már mindenki róla beszélt. Vele foglalkoztak. A köd nem hiányzott. Ez a mesterséges köd. ... — És mire sikerült valahogy helyrehozni az elrontott objektumot, a költségek a duplájára emelkedtek. Homoródi kolléga teljes felelőtlenségéről ad hű képet ez a végszámla. Az inkvizítor egy papírlapról olvassa a megtévesztő féligazságokat. De Szokolay tisztában van az ügy hátterével. Hibás tervrajzot nyomtak Homoródi kezébe. Valamilyen fölkapott, újfajta szerkezeti megoldásról volt szó akkoriban. Az egyik közéleti nagyság rögeszméje. Kiderült, hogy hazai viszonyok közt alkalmatlan. És hogy az igazi felelősök kibújhassanak, az építészt tették meg bűnbaknak. — Jellemző képet alkothatunk Homoródi kolléga gondolkodásáról, ha csak egyetlen mondatot idézek a védekezéséből — hordozza körül tekintetét az inkvizítor a gyülekezeten. „Miféle irányvonal ez, szaktársak? Hátba döfni azt, aki nem tehet semmiről.” Mindannyiunk számára kiviláglik ebből, mit és kiket becsmérel Homoródi kolléga. Az inkvizítor hozzászólásokat kér. Mindenki lapít, hallgat. Csak Szokolay nem. Fölemelkedik, így kezdi: — Az igazság nem számtani összeadáson alapszik és különben is, akárhány féligazságot adnánk össze, akkor sem kerekedne ki belőlük egyetlen parányi teljes igazság. A heves érdeklődés gyújtópontjába kerül a vakmerő, fiatal mérnök; a tekintetek pergőtüzébe. Érzi bennük a buzdítást, az egyetértés hullámhosszát. Mellkasa megtelik forró, szárnyakat duzzasztó áramlással. Elszántan beszél, reménykedik, hogy majd 14
