Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
zárórákat idézte. De ez itt nyilvánvalóan álruhás pincérek komédiája. Nem igaz, hogy jó szívvel itatják az embereket. Indulás? Az ő indulása ... — Lenke érintését érezte megint a vállán. Hozzá beszélt, az asszonyhoz, mert akkor már nem volt ereje szembeszállni vele. — Tudod-e, mitől volt bátor, lendületes az indulásom? A hit, a bizalom az őszinteségben. Attól, Lenke. Én nem tudok meglenni nélküle. Ha nincs, nem lehet, kifulladok, vége a lendületnek! Becsattant a teremajtó, a kulcs kattanva fordult a zárban kívülről. E perctől fogva se ki, se be. Riadtan pásztázott körbe Szokolay pillantása. Nyoma sem volt már a jókedvű zajongásnak. A mulatozók panoptikumi viaszbábokká merevültek. A szemük megüvegesedett, mellük szaggatottan zihált. Az elferdült arcokon kíngörcsök dudorai. — Oóó — nyögött elnyújtottan a fecskebajuszos. — Jelzem, mindig ez a vég. A bebiztosított, utáltató rosszullét. A szája sarkában sárgás hab buggyant. Kitüzesedett képe szemlátomást hűlt kifelé, hamuszürke színt öltött, széttöredezett. Foga hideglelősen összeverődött, vacogott. Hasmánt az ágyra zuhant, rángatódzott, dobálta magát, a párnát marcangolta. Hörgés, jajgatás mindenfelé. Szokolay iszonyodva rántotta fejére a takarót: ,,Tudd meg, én mindig előre nézek. Mindenki, aki el akar érni valamit.” És a sebek? Lenke, a törések, a szilánkok, a zúzó- dások. Azok talán nyomtalanul eltüntethetők? Az emlékezetét nem csaphatja be az ember. Azt nem lehet művi úton eltávolítani az agyunkból. Az emlékezet egyidős a lélegzéssel, s táplálója a bizakodásnak, forrásvize a szomjúhozónak, ha az tisztán buzog. Hogy felejtenek hát, akik csak előre néznek! Egyáltalában, hogy kell felejteni? Lenke, ha tudod, mért nem tanítottál meg rá? Ha őszintén hiszed, hogy lehet. . . Takarója alá beszűrődött a meggyötörtek nyöszörgése. Kezeket látott a résen át. Kapaszkodásra kinyújtott, esdeklő karok, mintha ágyuk mellett állna valaki, akit csak ők látnak, s akik megfogják a kezüket. Az övét ki fogja majd meg, ha tépni kezdi ez a gyógyító kín. A tisztítótűz kínja. Aki számára ő még fontos lehet. Kit tud majd odalátni az ágya mellé? Menekülő félelem ragadta torkon. Futni, elfutni innen, amíg nem késő. Mindenki tőle akar valamit. Mindenki mást akar. Ledobta a takarót. De a lendülete megtört, elapadt — megtorpantotta a szemébe vágó rémületes ablakrács. 3 Ormótlan papírcsomaggal a hóna alatt lépett ki a kórház kapuján. Tántorgott a levegőn. Éppen jött a villamos. Megfogta a kapaszkodó rudat, de mindjárt el is eresztette. Minek siessen? Senki nem várja, sehol. A hegyek felől tavaszias erdőillat áradt. Szokolay tudomást sem vett róla, gépiesen baktatott a fasorban. Hosszú hónapokig tartott a gyógykezelése. Ilyenkor az újdonság varázsát szokta ölteni a külvilág, amelyet a kórház falai kirekesztenek. Ő meg sem csodálta a csilingelő forgalmat, a verőfényben csillogó ablakokat. Odabent sem érdekelte semmi a külvilágból. Magába hullva hevert. Újságot sem olvasott. Csak nézett maga elé, vagy a mennyezetre meresztette a szemét. Folytonosan ugyanazok a jelenetek népesítették be a látóterét, végeérhetetlen ismétlődésben, amelyek a sebeket osztogatták. Megmérgezte az örökös emlékezés. Érzéketlenül tűrte a legkomiszabb kezelést. A hánytatót, a sokkolást. Meg sem 13
