Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
Ekkor jutott eszébe Illés. Valósággal megremegtette a név. Földik, a közös szülőfalu emléke egy időben barátsággá érlelődött köztük. De aztán az elkülönülő életpálya meglazította a köteléket, találkozásaik megritkultak. Nem rajta, Szokolayn múlott, Illés hanyagolta el őt, minden megokolás nélkül. De ha üzen neki, talán bejön hozzá. Igen, okvetlenül üzen majd. Ezzel aztán le is zárhatja a keresést. Egy, összesen egyetlen ember, aki még jelenthet valamit. — Hát igen, kartársam, a dresszura, mondhatnám úgy is: a purgatórium — beszélt tovább makacsul a fecskebajuszos. —Jelzem, régóta kedvelem a bibliai képeket. Egyszer töviről-hegyire átrágtam magam az egész Vulgátán. A képletes nyelv gyakran kifejezőbb, kérem, mint a mai csupasz szavak. Figyelje csak? Tisztítótűz. Érzi kartársam? Ugye érzi? Tűz, amely éget, leégeti a bűn szennyét. Az ember megszenvedi benne a tisztulást, hogy beléphessen az üdvösség kapuján, a józan lelkek paradicsomába. Keressetek és találni fogtok — pillantott át szomszédjára a fecskebajuszos. A levegőben billegő vézna ujja, akár egy önmagának vezénylő kari pálca hirtelen megállt. Csak ekkor vette észre, hogy akihez beszél, hunyt szemmel fekszik ott. így hát elhallgatott. Keresni, rezdült az alvást színlelő Szokolayban a visszhang fájdalmasan. Lenke szava. Keres . . . Mert ő nem talál föl semmit. Nem szerzett nevet, sem pénzt. Sok-sok pénzt. Hát csak ennyiből áll az egész? Hogy lehullt róla az álarc! Hogy kimutatta ő is az igazi arcát! Talán még festék sem volt azon. Emlékezni próbált Lenke arcára. Valósággal izgalomba jött, hogy ki volt-e festve, vagy sem? Körülötte mozgolódás támadt. Zaj, sustorgás. Szempillái résén óvatosan kilesett. Megtermett, fehér köpenyes emberek léptek a kórterembe. Palackokat, poharakat hoztak. A hosszú asztalra rakodtak. Nyomban töltögetni kezdték a különböző italokat. Bal karjukon még kendő is csüngött, mint a vendéglői pincéreknek. Szokolay elámult. Azt hitte, álmodik: a poharakban igazi bor, meg valódi rum! — Uraim, asztalhoz! — harsant a vezényszó. De a fölszólítottak az ágy szélén ülve vakaróztak. — Na, mi lesz már?! Mozgás — csattogott a harcias noszogatás. Kezdtek föltápászkodni a vakaródzók. Szokolay tétován lelépett a padlóra, föl is emelkedett. — Hohó! — Egy vaskos kéz hátulról visszanyomta. — Az még odább lesz. Maga, apuskám, még nincs bebiztosítva. Majd akkor legénykedjen! — Hajaj —sóhajtozott a fecskebajuszos, s kelletlenül kullogott az asztalhoz. Csüg- getegen ült le a lócára. Előtte a kiporciózott, első adag rum. Nem nyúlt hozzá egy darabig, szinte farkasszemet nézett a talpaspohárral. Lassan mindenki elfoglalta a helyét az asztal körül. Nyögtek, krákogtak, sóhajtoztak ők is. Míg rájuk nem dörrent a vezénylő fehérköpenyes: — Rajta uraim, rajta! Itt most fogyasztani kell! Akkor kényszeredett pofával, fintorogva hörpölgetni kezdték az italaikat. A fehérköpenyesek hajtották az ütemet, majd újra töltöttek a kiürült poharakba. Másodszorra már alig volt szükség a sürgető unszolásra. A nyomott hangulat fölengedett. Ürültek és teltek a poharak, a palackok tartalma rohamosan apadt. Az italozók arca kipirult, vidám duhajkodás támadt. A fecskebajuszos már a negyedik féldecijét szopogatta. Bolondozva kurjongatott. Fölköszöntötte újszülött kisfiát, a kisfiú anyját, végezetül a felesége urát. Kisvártatva az ágy tetején termett keszeg figurája, mekegett, nyerített, szilajul csapkodta a combját. Táncához részeg taps volt a kíséret. A fehérköpenyesek sietve, már-már pánikszerűen rámolták le az asztalt. Szokolay gyanakvó kíváncsisággal figyelte őket. Kapkodó csörömpölésük a kocsmai 12
