Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
A teste nehezedett. Egyre nehezebb lett. Lenke. — Mellkasában megrekedt a lélegzet. Megint senki. Megint a légüres tér. Keze elzsibbadt. Elejtette a poharat. Megingott, ahogy le akart hajolni érte. Hangtalanul összecsuklott. Tágas teremben ébredt, fehér vaságyak között. Egy alak hadonászott középen csíkos göncben, fején ócska leventesapka. Hosszú nyelű seprűt lengetett, karddal végzett tisztelgő mozdulatokat írt le a levegőben. Szólították: — Hé, tábornok úr! — Parancs! — Ma nagy napunk lesz, ragyogjon a csárda. — Igenis! — Vigyázzba feszítette magát az idióta. — Elhozhatom a kiskutyámat? — El, tábornok úr. Elhozhatja. A seprűnyél Szokolay felé bökött. — Ő még nem látta a kiskutyámat. Azon módon négykézlábra ereszkedett. Csaholt, vinnyogott. — Csiba te! — kiáltottak rá innen is, onnan is. A kutyává vedlett leventesapkás bőszen herregett, csattogtatta fogát a jövevényre. Az áthengeredett a másik oldalra. — Ne féljen — súgta onnan a fecskebajuszos ágyszomszédja. — Szelíd bolond ez. Bentlakó. Egyébként Prikker — nyújtotta kezét az ágyközön át. — Prikker, az anyagkönyvelésből. Szokolay kelletlenül viszonozta a bemutatkozást, elmormolta a nevét, s azonnal visszahúzta a kezét, be a takaró alá. A másik nem zavartatta magát; kitárulkozón ömlött belőle a szó: — Jelzem, nem közönséges kiborulás volt a kartársamé. Hogy úgy mondjam, eszméletlen állapotban fuvarozták be. Sebaj, nem kell megijedni kérem. Majd itt leszokik. — Levegőt szippantott, majd így folytatta: —Jelzem, az én esetem egészen más. Engem korántsem kellett hozni. En, kérem, a magam lábán jöttem. Ez, ugyebár, egészen más figura? Mert én föltettem magamban, hogy abbahagyom. Megutálom, kérem. Véglegesen. Jelzem, nem voltam én nagy piás, csak éppen, hogy úgy mondjam, szenvedélyes. Három kis féldeci, nem több, kérem szeretettel, de azt beszoptam. Annyi okvetlenül kellett, különben zörgött az a kutya közérzet. Csak három . .. többre nem tellett a büdzséből. S talán így mehetett volna az idők végezetéig is, ha az a csöppség meg nem születik. Fiú, kartársam, sivalkodó, falánk kis jószág. Akkor rám nézett feleségem őnagysága. Nem szólt, csak nézett és én kezdtem érteni őt. Nyeltem egyet, aztán megint, s azt mondtam: Jól van, szívem, bemegyek. — Hja, bizony a büdzsé nem gumiból van, kérem. Drága mulatság agyerek. A nevelése, a ruházkodása. Kihajolt az ágyból. Szokolay egykedvű arcába bámult. — Hát így történt, kérem. Meggyöngül az a kutyaházi akarat. Dresszura nélkül nem ment, az Istennek se ment. Szokolay unta az önkéntes fecsegőt, a kéretlen bizalmaskodást. Mindenestől unta. Lehunyta a szemét. Nem emlékezett, hogy került ide. Arra sem, hogy merre járt. Annyit tudott csupán, hogy Lenke szakított, ő meg elindult, idegen utcákon, soha nem látott, fölismerhetetlen tájon kóborolt az éjszakában. Most nappal van, az Intézetben már észrevették, hogy nem jelent meg. A kollégák elhaladtukban szórakozottan megkoppintják az asztalát. Kinek üzenjen? — tűnődött egy pillanatig. Aztán úgy határozott, hogy nem az ő dolga a bejelentés. Majd elintézi hivatalból a kórház. Ki kérte, hogy hozzák be! Csináljanak, amit akarnak. Őt nem kérdezték, hogy mit akar. Homlokbőrén érezte az összefutó ráncokat. Ki van még? Előre tudta, hogy a kérdés hiábavaló, csak egyetlen válasz van erre. 11
