Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)

bői egy láthatatlan motor berregése üti meg a fülét. A haragos kifakadás belemar:

— Hát vak vagy te egészen? Még most sem veszed észre, mi megy végbe körülötted! Ébredj, szerencsétlen: itt többé nincs jövőd. De odakint lehet még. Ha velem tartasz. Sürgetnek a rokonaim is. Nem kívánhatod, hogy ebbe a megalázó kisszerűségbe kövesselek . ..

— De azért mentem tovább az utamon — csendült meg újra az asszony szava a szobában. — Keresve mentem. Rendületlen hittel, hogy megtaláljuk egyszer, akire szükségünk van; aki betölti az űrt, a hiányzó helyét. Nem szégyellem neked bevallani,

— sőt ebből érthetsz is, Zsolti. Én most újra keresek valakit.

Szokolay dülledt szemmel meredt rá.

— Keresel? — Érezte, hogy süllyed. — Keresel újra?

— Keresek, igenis keresek! Tudd meg, én mindig előre nézek. Mindenki, aki el akar érni valamit. De te? — Támadóan villant a szeme. — Te mit akarsz elérni? Miért élsz, mi a te célod? Maholnap harminc éves leszel. Ebben a korban mindenki küzd már valamiért, csak te nézel visszafelé.

— Engem összetörtek — védekezett Szokolay. — Összetörték a hitem.

— Visszakaptad a munkád, a becsületed.

— Munka, becsület! És azt, ami közben elveszett, ki adja vissza?

— Te, saját magad. — Az asszony szeme számonkérőn szegeződött a férfira.

— Bármi történt, Zsolti, bármekkora igazságtalanság, valamivel te is adós maradtál.

— Adós? — Szokolay fölkapta a fejét. — Kinek maradtam én adósa?

— Önmagadnak. Bizony, Zsolti. Te választottad az italt. Sikeresen lejtőre juttattad magad. — Lélegzetvételnyi szünet után Lenke hozzátette még: — Csoda hát, ha egyedül maradsz? — Elfordult, távolodóban kimondta az ítéletet: — Ha most már egyedül maradsz!

Magány zuhant megint Szokolayra. A szék karfáját markolta.

— Látod, ezért kell innom. Mert mindig egyedül maradok.

Bizonytalan, elnehezült mozdulattal fölemelkedett ültéből.

— A kiállásommal is egyedül.

A tér föntről lefelé zsugorodni kezdett körülötte, a sűrűsödő levegőnyomás a vállára ereszkedett. Süppeteg léptekkel botorkált az ajtó felé.

— Híd — hallatszott elmenőben zavaros motyogása: —Te tudod, mitől szilárd egy híd?

— Hogy mitől? — nézett utána szánakozón az asszony. — Ismerned kellene már a statikát. A te szakmád: a tartás. Hát mért nem magadtól kérded?

2

Éjszaka volt. Nem hallott semmi neszt, még a tulajdon léptei neszét sem. Sejtelme sem volt, hogy merre jár. Árnyékalakok surrantak el mellette. Csupán a szélről vett tudomást; a lámpafényben derengő utcákon loboncosan nyargalászott.

Belezsugorodott a felöltőjébe. Remegő száján ez az egyetlen szó bukott ki: — Hiába .. . Talán az asszonyhoz intézte, válaszul, utolsó szavaira.

Megtántorodott a csapkodó szélrohamban.

Fénysávok estek a lába elé egy világító ajtó üveglapjáról. Ismerős, az elhagyatottaknak menedéket kínáló bejárat Önkéntelenül benyitott, megragadt a söntéspultnál. Sört kért és rumot. Összekeverte, egyszerre megitta az egészet, Újra rendelt, újra egyszerre itta meg. A teljes érzéketlenséget, a homályt, az öntudatlanságot kívánta. A feje tiszta volt még. Megváltoztatta a keverési arányt a kedvezőbb hatásfok reményében: dupla rum és csak egy pikoló sör.

10