Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
elfelejted a sok rosszat, az igaztalan bántalmakat. Mert belőlem erőt, életkedvet, új hitet meríthetsz. így mondtad, Zsolti, csak téged idézlek. Engem is fölfrissítettél vele. Emlékszem, mennyit álmodoztunk együtt, hogy majd föltalálsz valamit. Megismernek, emlegetik a neved. Azt a nevet, amit majd én is viselek. Maga felé fordította az arcát: — Nem így ígérted? Szokolay megborzongott. Fázott. Belülről fázott. — Úgy kéne innom. Hadd hozzak föl rumot. — Hagyd abba, hagyd abba! — Az asszony kezét összekulcsolva föl-alá járkált. — Érthetetlen, amit a rummal is művelsz. Tönkre teszed magad, elpocsékolod az erődet, így képtelenség előbbre jutni. — Ne hidd, Lenke, ne hidd, hogy olyan egyszerű az. Hát mit találhatnék föl? — Mit? Ha tudni akarod, hát — elsősorban önmagadat. Igen, magadat kéne megtalálnod. — Lépett párat, aztán megtorpant. — Ó, ha tudom, hogy ennyire önző vagy! Ennyire csak te magad számítasz! Szokolay megrezzent. — Ez nem igaz! Lenke, te is tudod. Elvették az asztalomat, megfosztottak a mérnöki eszközeimtől, mert meg mertem mondani az igazat. — De azóta te igazolódtál, rehabilitáltak. Elévült az ok, amire még mindig hivatkozol, Zsolti, te mindig a régi sérelmekkel hozakodsz elő, amiért az italhoz menekültél. Neked csak az számít! — Ne mondj ilyet. Te vagy az egyetlen, aki számít. Akivel én, akit — — Mért nem mutattad eddig!? Nem. Nem. Igenis önző vagy. Képtelen vagy lemondani! — Nehéz, nagyon nehéz. Lenke, te nem tudod, nem tudhatod. De ha ez neked fontos, ha értésemre adod, hogy ennyire fontos. — Értésedre adtam! Mindig is tudhattad. És én egyszerűen belefáradtam. Engem most már ne okolj, ne hibáztass! Én nyíltan beszéltem, akkor megmondtam már neked, hogyan képzeltem el a jövőnket. — Hát te sem értesz meg. — Szokolay ültében a térdére támaszkodott, megnyikor- dult alatta a szék. — Akkor ki értésén meg? Olyan sivár minden, olyan reménytelen. Az a zug is idegen, a másé. Az ágy, a szék. Akár egy váróteremben. Ki értse meg, mi az, amikor nem kapsz levegőt, s egy pohár vizet nem nyújtanak feléd. A neved mit sem jelent, nem fontos senkinek. A te nevedre nem jön soha levél, nem csönget a postás. Mindegy milyen nap van, nem kopogtatnak be hozzád és téged sem várnak sehol. Nem várnak megértéssel. Az asszony karjait mellén keresztbefonva az ablakpárkánynak dőlt, háttal a világosságnak. Ajkát feszesen beszegte. — Na persze, megértés — szólalt meg furcsa torokhangon. — Egyebet sem hall tőled az ember. Ki ért meg, ki ért meg. Folyton nyöszörögsz. Azt hiszed, másnak nincs vesztesége? Mások is megsebesülnek, de megy mindenki tovább, előre. Én talán nem csalódtam a házasságomban? ...— Mire vársz még, ostoba! — Éva hangja csattan közbe. Szokolay ugyanúgy összerezzen, mint régen. Egy betongerendán gubbasztva mereng a rézsű tövében. Emberei, szám szerint öt fő, az átfolyó cső süllyesztett ágyát vájják. Apró, jelentéktelen munka. Komoly, nagy hidak statikai számításai után országúti átereszek, vasúti rámpák építéséhez osztották be körzetesített művezetőnek. Még csak nem is felelős irányító.. . Két hete volt a fölszólalás, s mintha évek teltek volna már el azóta! Vénítő évek ... A feje fölött süvít a hang: — Mire vársz még, ostoba! A vékony, fázós Éva, akár egy lengő látomás a szélben. Szokolay csak a szemét mereszti. Egyáltalában hogy kerül ide? A töltés túloldalán, a terelőhurok mélyedésé9
