Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)

is beragyogja az ünneplés reflektora. Igazán véghezvihetne valami emlékezetes dolgot! A maga erejéből szerezte meg a diplomát; anyját valahol az országúton elpusztította egy légitámadás. A háború után folytatta tanulmányait. Lenkének imponált a férfias elszántság, ahogy keresztülverekedte magát az akkori sokféle akadályon.

Rátekintett könyvéből. Istenem, hogy tudta egyik napról a másikra így elhagyni magát? Milyen bárgyún néz már maga elé. Bárcsak Éva előtt találkozhattak volna! Ő különb asszonya tudott volna lenni. Megbecsülné azt a férfit, aki úgy kényezteti, elhalmozza, ahogy Zsolti mesélte. Akkor még nem ivott. A bajban hagyta cserben, amikor a férfit az asszonya vigasztalhatja. Hitvány kis nő volt! Kár érte keseregni! Ahelyett, hogy férfiasán lezárná, elcsügged, rontja magát. Már ő sem tud lelket önteni belé. Pedig ő szívósan arra törekedett.

Növekvő ellenszenvvel mérte végig. Vékony, fehér ujjaival idegesen dobolt a könyv fedelén.

— Szóltál? — Vibrált körülötte a levegő.

— Nem — fordította arra a fejét Szokolay. Éppen a nyelve hegyén volt, megkérdezi,akar-ea felesége lenni. Visszariadt. Kezében a cigaretta parazsán hosszúra nőtt hamu levált.

— Légy szíves vigyázz a térítőre!

— Nem oda szóródott.

— Felőled oda is szóródhatott volna.

Szokolay szeme kerekre tágult; — Mi ütött beléd?!

— Még neked áll följebb! Ugyan mi üthetne. Egyáltalán mi üthetne belém, ezek után?

— Miért beszélsz így Lenke? Mi okot adtam én erre?

— Okot! Dehogy adtál, kérlek.

Szokolay egyre nyugtalanabb lett. Szokatlan volt az asszony modora, hangja. Nem ismert rá. Ez nem ugyanaz a nő, aki simogató, behízelgő hangon, anyáskodva a lelkére beszélt. Azt szerette, azért járt föl hozzá, mintha haza jönne. Kívüle már nem volt senkije. Lenke az utolsó menedék. Apja a háború előtt halt meg. Bátyja elesett a fronton, nővére kivándorolt Ausztráliába. Falujába, amikor hazament, a porlepte szalonban még ott állt a harmonium, amelyen annyi kedves dalt játszott anya. A család elpusztult, széthullt. Senki sem maradt, aki örülhetne az ő örömeinek, bánatában meleg szókkal vigasztalná. Ez az asszony az egyetlen, akivel kedve lenne élni. Éva — nyomasztó, rossz álom! Őt is feledtetni tudná. Milyen megértő volt kései gyásza iránt is! S hogy akkoriban el nem tudta őket méltóképpen siratni. A sovány segélyekből még cigarettára is alig futotta.

— Menjünk el valahová — mondta sokára, kissé számítóan, hátha elmúlik Lenke ideges hangulata. — Menjünk úgy, mint régen.

— Veled? Komolyan mondtad?

— Vagy inkább hozok. Jó? Hozok föl rumot.

— Hagyd már abba, kérlek! — Lenke fölkelt a pamlagról. — Te, hát mikor lesz már belőled ember!? Meddig tart még ez a dermedés?

A férfi feje lekókadt. Válla leesett, behorpadt a háta. A piros erezésű kristály hamutálban füstölgött még a félig elnyomott cigarettája.

Hiába érezte azután a vállán Lenke kezének érintését, az olyan volt, akár egy törötten rácsukló szárny.

— Ha meggondolom — folytatta kíméletesebben Lenke, — ha meggondolom, Zsolti, milyen szép lehetett a te indulásod! Bátor, lendületes. Gyakran eszembe jut, amit arról a frissen fölavatott, ifjú mérnökről meséltél. Fogadkoztál is még eleinte, hogy újra talpra állsz; meglátom, mi telik ki tőled, ha hozzád szegődöm. Mellettem

8