Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 11. szám - Dékány Kálmán: Tisztítótűz (Elbeszélés)
DÉKÁNY KÁLMÁN TISZTÍTÓTŰZ A lépcsőházban már érezte, hogy ivott. A futtában fölhörpintett rumos sör a fejébe szállt. Az agyára ült. Sajátos mámor. Komor, feneketlen bánatba hullt. Kívánta ezt a lelkiállapotot, szomjúhozott rá, s amikor megtalálta, tele lett vele. Nyúlt a csengőgomb felé, de félúton megtorpant a keze. Hátha nem jön hozzám?! — fogta el a szorongás. Egyedül, mindig csak egyedül! Erőt vett magán, befejezte a megkezdett mozdulatot. A csengő fölberregett. Sebtében lehajtotta felöltője nyakát. Lenke sokat ad a külsőre. Zörrent a kulcs a zárban az asszony megjelent szőkén, nagyratárt, fürkésző szemmel. Hogy lefogyott ez az ember! Szinte ijesztő már sovány arca. Milyen elhanyagolt. Lábán kitaposott, fekete félcipő; a nadrág szára rojtos, száraz sárcsimbókok lógnak róla. Ki hinné, hogy diplomás, jól kereső mérnök? O, Istenem! — fojtotta magába szánakozó sóhajtását, s azt kérdezte: — Valami bajod van, Zsolti? Odabent álltak, tétován, mindketten magányosan. — Igen — hagyta rá Szokolay és karját lelógatta. — A szívem. Szúr. — Csoda, hogy még bírod! — Lenkéből kihűlt az érzés melege. Ingerült lett, s visszakuporodott a díványra. Fölvette könyvét, amit az imént leborítva ott hagyott. — Miért mondod ezt? — Miért, miért. Még kérded? Az asszony Szokolayra pillantott. — De ha már itt vagy, ülj le, kérlek. Kis kerek asztal mellett állt a szék. A férfi kihúzta, beleütötte a térdét. Rárogyott. Nem tudott mit kezdeni a kezével; előkotort zsebéből egy rokkant cigarettát. Ujjai között reszketett a fel lobbant gyufa. Nem szóltak egymáshoz. Az asszony nézte a meggörnyedt férfit, ahogyan gyors, kurta szippantásokkal szívta a cigarettát s a szétszaladó füstbe bámul. Először üresség sajogtatta, azután kemény, fémes érzés borzolta végig. Most, amikor egyheti távoliét után meglátta, belényilallt: hiába volt minden! Pedig mennyire bízott, mennyire reménykedett, hogy minden úgy lesz, ahogy elképzelte. — Rád nem lehet számítani — mondta lassan, szinte csak magának. — Én büszke akarok lenni arra a férfira. Szokolay megrezdült; — Lábad elé tettem a szívemet. — Azt hiszed, az elég? — Hát mi kell még? — Más, több — Lenke szeme fölfénylett. — Erős, józan férfi. Akire föl lehet nézni. Mérnök vagy, ha akarnád ... — Bágyadtan legyintett. — De neked hiába beszélek. Sokáig úgy hitte, Zsolti majd kárpótolja. Első házassága rosszul sikerült. Unalmas, szürke ember mellett fakó hétköznapokban élt, lánykori csillogása is megkopott, szépsége elhalványult. Szokolay diplomája fénnyel kecsegtette. Föltaláló is lehet. Ünnepelt ember. S őt 7
