Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - SZEMLE - Egy költői arc - két tükörben (Czére Béla és Vasy Géza könyvkritikája Kalász László Ne dűts ki szél című kötetéről)
tig úszva is alig látta az értelmes cselekvés lehetőségeit (1970). Hol vagy jövendő? kérdezte szkeptikusan (1973). Világképe derűssé most sem vált, de legújabb kötete a helytállás parancsát már kihívóan kérve-követelve fogalmazza: Ne dűts ki szél (1975). E sor a Nőnek fejembe c. versből való, s a folytatása mindjárt bizonyítékát adja annak, hogy a költői szemlélet súlyos problémákkal telítettnek látja a jelent és a jövőt: „ne dűts ki szél | menni nehéz | legalább állhatok”. Ha a versek sorában keressük, hogy mi az alapja ennek a helytállásnak, legrövidebben a kirajzolódó emberi portréval felelhetünk: az emberséges, felelős élet tudata, s az erre épülő élet magatartás. Alapvetően két fő téma- és gondolatkör határozza meg ezt a költői világot. Az egyik közvetlenül önéletrajzi elemekben is bővelkedve a költői szerep értelmét és lehetőségeit faggatja. Kalász László jókora késéssel, másfél évtizedes publikálgatás után jutott első kötetéhez. Ez a megkésett indulás valamiképpen azóta is rányomja bélyegét költészetére. Nem az most a fontos számunkra, hogy ennek következtében elég homogén verseinek világa, hogy élesen elkülöníthető költői korszakai nemigen vannak. Inkább az, hogy nem voltak s ma sincsenek illúziói költői lehetőségeit illetően. Néha már feltűnően szerény és visszafogott. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy a költőt egynek tartja a mesteremberek sorában, akinek az a feladata, hogy őrizze, vigyázza az álmokat. Sokszor olyan álmokat, amilyeneket embertársai nem is tudnak még álmodni sem egyelőre. Jellemző példa erre: Az egyik házban j törpék j a másokban sem óriások | | szomszédjukat megölték | háborúk vad vándorlások | megmenthetetlen sorsuk | csüngő felhőkben jár felettem | nekik napjuk se holdjuk | nap hold duplán ragyog felettem | helyettük is élek míg élek: | fölöttük is éljen a nap | ám mily köny- nyű hinni azt: fények | dőlnek mindig és sugarak”. A szerénységre szoktató dialektikus szemlélet nyilvánul meg itt is, s hangsúlyosan a kezdő és a záró sorpárban. A költői hivatás puritánságában is lendületes megfogalmazását nem vonja vissza, csak a feladatot teszi nehezebbé a tényleges közegellenállás figyelembevétele. S így ebben a versben kiélezetten benne van Kalász László másik nagy témája: a közösség életformájának keserű rögzítése. Keserű — mert mindegyre azt kénytelen tapasztalni, hogy az életforma forradalma forradalomhoz méltatlan csigalassúsággal halad előre. Mai irodalmunknak joggal napirenden levő gondja ez. S Kalász László a saját mondanivalóját teszi hozzá mindehhez. A „végeken”, egy kis faluban élve és dolgozva, távol az irodalmi élet mindennapjaitól, kendőzetlen egyszerűségében bontakozik ki az ellentmondás: a szocializmus viszonyai között is nehéz megteremteni az emberhez méltó életformát. Említettem már, hogy Kalász László saját magát sem tartja kivételnek, s így a társadalmi probléma állandóan visszahat a költői szerepfelfogásra, pontosabban az önértékelésre, a lehetőségek meglátására. A helytállás belső parancsának így állandóan feleselnek a szkeptikus vagy teljesen kiábrándult sorok, például a Messzi csapáson-ban: ..címem sehol sosem találsz meg | ne is keress én sem kívánom | már magamat se megtalálni”. Feloldható-e, fel kell-e oldani ezt a feleselő állapotot? Úgy gondolom, hogy fel kell oldani. Ahhoz, hogy Kalász László költészete még jobban kiteljesedjék, hogy a több versét jellemző közhelyesség és az önismétlés megszűnjön, a szerepnek s a szereppel jó lélekkel azonosulni kívánó embernek kell következetesebben végigjárnia egy gondolati utat, amelynek eredményeképp ez a végletesség feloldódhat, s ez a túl nagy érzelmi hullámzás a gondolat fegyelme által szabályozottan jelenik meg. A költő legújabb kötete ígéri ezt a kibontakozást. A félelem, a kiábrándultság ugyan most jut a legélesebb megfogalmazáshoz, s a kötet groteszk képet felvillantó nyitóverse is a félelmet hangsúlyozza, — de mindezzel szemben tisztább, erőteljesebb a megtartó erők realitása. S ez a szétválás, amit a kötet feleselő felépítésével jellemezhettünk, talán előfeltétele a szintézist teremtő világképnek. S a záróvers már maga a beteljesülés. A Színt vallók a szelekkel Kalász László költészetének egyik csúcsteljesítménye, az utóbbi évek egyik legszebb magyar verse. A tél, a kétségek közt hányódó lélek tele után a tavasz, a jövendőt hozó, a földet s az embereket megújító tavasz képét, ezt az örök-elcsépelhetetlen természeti szimbólumot tölti meg újabb tartalommal. Az idő- és a tájélmény Kalász László lírájának alaprétegébe tartozik. Szépen példázza ez a vers. Az eddigiekből is következik, hogy az idő nála sohasem valami metafizikus absztrakciós fogalom, hanem a konkrét történelmi idő, az emberrel benépesített föld ideje. A versben megjelenő múlt és jövő is emberi: az édesanya felidézett alakjának múltja, jelene, s az általa elkép- zelt-előkészített jövő adja a biztos erőt a fiúnak a gyógyulásra, hogy a nap fénye elé tartsa az arcát, „hogy előhívott szeplőivel | lássam a földet | a Földet melyet a fény elé kell végre tartani j mint anyám a tojásokat”. Múlt — jelen — jövő, egy falusi udvar —a Föld, édesanya — fiú — emberiség: a vers ideje, tere és szereplői valóban a teljességet tudják magukba foglalni. S ahogy ősi a természetszimbólum, ősi az édesanya mozdulata, ugyanúgy ősiek a formai eszközök is, főként a legszembetűnőbb: az ismétlések verset formáló felhasználása. A magyar és a finnugor népköltészet tanulmányozása néhány, a közvetett hatás megvallásával is szép verset íratott már Kalász Lászlóval, de az igazi eredmény ez a vers, mert a példa itt a költő legsajátabb hangjává formálódott. VASY GÉZA 91
