Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)

értelmes várospolitika? Van jó szövetkezet, miért jó? Van rossz, de mi az oka? Tradíciós termelési kultúrák válságban; új termelési kultúra megtapad; fölfogja az ember, ami történik, és ha nem, hol a hiba? A demokrácia bölcsői: viharos szövetkezeti gyűlések, jó ízű összekacsintások a holnapért. S mi még!— A felfedezett és felfedezendő ország itt végső összegében az átalakuló társadalom közelképe — a részletekben pedig: kérdések, válaszok; az ismeretlenre vonatkoznak mind. S itt már nem arról van szó, hogy az író visszakösse magát a valóságba, hanem arról, hogy a teljes bonyolultságában fölérzett, megragadott valóság építi, mozdítja az elmét. Az író — a szociográfia alkotója — az értelmes cselekvés sodrában azt teszi, amit kell, a társadalomról szociologikusán gondolkodik. Vagy megpróbál úgy gondolkodni. Legalább ez a mértéke. Érdeke nem az irodalomé. Ami viszont nem azt jelenti, hogy akkor hát a szociológiáé, s nem is azt, hogy a következmény, a mű nem lehet szépirodalmi érték. Sőt! A jó szociográfia mindig is irodalmi alkotásként következik.

Mert azt a félreértést is el kellene oszlatnunk, hogy a szociográfia, amennyiben nem irodalmi szándékú, akkor útja a szociológiába torkollik. A szociologikus gondolkodás, — s lehet-e másként gondolkodni társadalmi kérdésekről? — nem a szociológiával, mint tudománnyal azonos.

így aztán nem is azért van szociográfiánk, mert nincs szociológiánk, amint azt tudományként értjük. A szociográfia létére vagy nemlétére nézve teljesen közömbös, van-e erős szociológiai intézetünk, hatékony szakembergárdánk. S ha nincs, ugyanarról a tőről fakad, mint az a tény, hogy van irodalmi szociográfiánk. Mert irodalmi szociográfiánk viszont azért van, támad fel megújulva, mivel nincs olyan közgondolkodásunk, amelyik — integrált egészében és egységében! — át tudná tekinteni a társadalmat. Valaki tudja, valaki jobban tudja. Egyik így értelmezi a jelenséget, a másik úgy. De ez csak a szubjektív oldal. Objektív megfelelése: szakadékosság, kiegyenlítetlenség, a közös nevezők híja. Ebben a sajátságos egyéni és társadalmi tudati relációban gyökerezik a szociográfia szüksége, mint ahogy ebben (a szociológia tradíciójának híján is) szociológiánk kezdetlegessége.

Tanul a szociológiától a szociográfia, de fordítva is igaz! A szociográfia azonban olyan törekvések következménye, amik szorgalmazzák közgondolkodásunk szociologikus megalapozását, s evvel az értelmes közgondolkodás kialakításán munkálnak. Aktív szellemi törekvés, amit — ZÁM TIBOR nyomán — értelmes cselekvésnek nevezhetünk. Egyáltalán azért szociologikus ez a kívánt, sürgetett közgondolkodás, mert csak így fér bele minden reláció és minden ember, mert ez a sorrendje a dolgoknak, minthogy az ember szociológiai meghatározottságú mindenekelőtt. Hogy aztán ennek a komplexusnak van egy szisztematizált kifejthetősége is, a szociológia, mint tudomány, most itt más lapra tartozik.

Mert az ember és a társadalom nem várhat. S ennek a türelmetlenségnek egyik kifejeződése az irodalmi szociográfia, amely mindaddig létezhetik, újra meg újra virágba borulhat, míg közgondolkodásunk nem képes úgy viselkedni, mint egy jó szövetkezet tagsága, mint egy jó közérzetű munkáskollektíva a maga organikus szintjén. A társadalom mozgása, ha nyilvánvaló lesz közösségi tudatunkban, ha e tudat világos lesz, talán feleslegessé válik a szociográfia (nem felesleges — gondolom — akkor sem a szociológia tudománya, sőt, akkor bontakozik ki igazán!); de addig?

Amíg lesz felfedezendő ország, addig nyilvánvaló a szociográfia szüksége. Mert nem az irodalom érdeke, hanem a társadalomé.

(GONDOS ERNŐ hozzászólásából.) Bata Imre rendkívül szuggesztíven sorolta fel, hogy a felfedezésnek mennyiféle tere, lehetősége van. Én most megpróbálnám egyetlen példán megmutatni, hogy mennyire szükség van a felfedezésre.

77