Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Matkópusztai mozaikok
,,fene megesz”-szel együtt is a népi jó ízlés határai közt marad. A szöveg ezen az ágon a népdalok sokaságával rokonítható. A második változat hangvétele, az otromba önbecsmérléshez közelít — még ha oldódik is a harmadik-negyedik sortól — nem jellemző a népdalra. Lehetséges volna, hogy az egy évtizede is még tarthatatlannak vélt és pusztulásra szánt tanyai életformát csúfolja ki a benne élő, de belőle szabadulni nem tudó paraszt? Ilyenformán a társadalmi megítélés torzító tükrében láttatja magát a tanyalakó?... Vagy a hatvanas években széthullott magánparaszti osztálytudat valamiféle betüremléséről, áttételes megjelenéséről van szó?. . . Nem merném fenntartás nélkül igenelni a kérdéseket, mert az is eszembe jut, hogy talán a népköltés erkölcsi mértékét nem ismerő lumpen paraszt ludas a dalrontásban; de a közvetett bizonyítékokra figyelve az igenlő választ mégsem zárhatom ki. A foglalkozást és a megunt életformát ironizáló ,,földesztergályos” kifejezés — ha matkói ember mondja — egy tőről ered a népdal inkriminált szavaival; az állatgondozó ,,rangja”, „kitüntetése”, (lerondítja a jószág) úgyszintén; a mindenki által érthető kiszólás, hogy ,,60-ban megállt a vonat” a nagy sorsforduló fölött ironizál. „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, mi bent vagyunk a téeszben, az öregek a határban, a fiatalok az irodában, a vezetők a kocsmában, a rokonok a magtárban. A téesz-vagyon kincs, aki nem lop, annak nincs. Bocsásd meg a mi vétkeinket, mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek Ámen” A Mocsár Gábor által novellában is megírt, a nagyüzemi gazdálkodás „kezdeti nehézségeit” keserűen parodizáló téesz-miatyánkhoz (amely annak idején szájhagyomány útján terjedt), nem kell kommentár. Á civilizált társadalom állapotai, emberi viszonyai fölött szatirizáló néphumor, amely tiszavirág-életű alakzataiban a népélet történéseit manipulálatlanul jeleníti meg, a klasszikus népköltés törvénye- síthetetlen utódjaként minden való és vélt igazságot könyörtelenül kimond. De olykor a klasszikus alakzatok is fellelhetők még. Én az emberi sérelmek dalformában való megjelenésének voltam tanúja 1963-ban a Hortobágyon. A baromfitelepen dolgozó asszonyok, lányok átkozták emigyen a goromba telepvezetőt: „Bakos elvtárs, nem kívánok egyebet, Hónaljmankón keresse a kenyeret. Én is adok tíz—húsz fillért magának, Sokat szidta az édes jó anyámat.” Amikor a népköltés Matkón talált csekély, de kétségtelenül friss „terméséről” szót ejtek, el kell felejtenem azt az esztétikai megállapítást, miszerint a népköltészet már a kapitalizmus korszakában szinte teljesen elenyészik. Viszont újból utalnom kell arra, hogy a tanyapolitika az utóbbi években humanizálódott valamelyest. És ez a legfrissebb 37
