Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
csinált kolbászt a családjának, ami hihető volt, hiszen Miska a háború előtt valahol sin- térként dolgozott. Hét gyereke volt ennek a mindig mezítlábas, örökké borotválatlan embernek. Meg is állította a magyarul nehezen beszélő, de igen jópofa, mindig optimista Khőnig Szepi bácsi. — No, Miska! Csakugyan kolbász csinálta kutya, macskabul? — Hát persze. Csak nem hagyom éhen dögleni a puruttyáimat. .. — s Miska, a hetyke apa elviharzott. V. Az aratás idején nekünk is a puliszka, a máié meg a görhe volt a fő eledelünk. Most is ilyeneket vittünk kifelé, meg tejet a piros kannában. Kinn beálltunk a táblába és szótlanul, csak a pacsirtákra, s befelé önmagunkba figyelve sodortuk a köteleket. Hosz- szú ideig így ment, mígnem apám megszólalt, hogy elég. Ekkor egy kupacba raktuk a kész köteleket, s a rossz kabátokkal letakartuk. Aztán megreggeliztünk. De még le se nyeltük az utolsó falatot, apám megszólalt: — Na! Gyerünk. S kezdtük az aratást. Nekem mindössze az volt a dolgom, hogy az elkészített köteleket rakjam, s nővérem, aki a markot szedte, ezekre tette a majdani kévéket. Amikor végignéztem a hatalmas táblán, felsóhajtottam: — Nem leszünk ezzel kész soha! — Dehogynem! — vágta rá azonnal apám és feddő tekintettel mért végig. A nap kegyetlenül sütött, égetett mindent. Ha egy-egy pillanatra megálltunk, hallani lehetett a kalászok zizegését, amint a hőségtől pattogzanak. Estére valóban levágtuk az egy hold rozsot; még arra is futotta az időből, hogy bekössük, keresztekbe rakjuk a kévéket. Minden tagom sajgott, amikor az irdatlan nagy gereblyével fésültem a tarlót. Talpamon sebek égtek, karjaim ki akartak szakadni, mellemben valami oldhatatlan fáradtság fészke zsibogott. Torkom pedig, noha félóránként ittam, fájdalmasan száraz volt. Mind a hárman fáradtak, s ingerültek voltunk. Nem szólt egyikünk sem, magunkba fordulva dolgoztunk. Csak egymást lestük, vajon nem késlelteti-e a munka befejezését a másik lassúsága. Ugyanilyen némán ballagtunk haza. Persze a kaszát, gereblyét, a villákat kinthagytuk, „eldugva”, hiszen másnap a közelben folytattuk az aratást. Mindenki így csinálta, de soha egyetlen szerszám sem tűnt el. Az aratás második napjának estéjén már dögnehéz volt minden. Arra futotta csak az erőmből, hogy megfogtam a köteleket és kétoldalt húztam magam mellett a kévéket. Féltem, hogy a kötél elszakad, de ez egyszer sem fordult elő, apám minden kévét keményen bekötött. Ma sem tudom, mikor és hol tanulta meg így az aratást, a mezőgazdasági munkát, a lovakkal, állatokkal való bánást. Hiszen azelőtt mindig napszámosember volt: fát vágott, kubikolt, tapasztott, zsákolt. Egy télen át pedig az volt a dolga, hogy a tejcsarnokból két kanna.tejet vigyen a külterületi iskolába. Nem tudom, hol tanulta, de jól csinálta. Egyszer az aratásból hazafelé jövet rámutatott az öreg Kokics által learatott táblára: — Ez is derékban vágja el a szárat. Akkora torzsot hagy, hogy elbújhat benneaz ürge. Csak ezután vettem jobban szemügyre, hogy ő mekkorát hagy: kaszája nyomán egyenletesen leberetvált tarló maradt. .. Az ötödik napon már roskadozó inakkal indultam a határba, aratni. Talán csak az a tudat tartotta bennem az erőt, hogy ma végzünk. Valóban így is történt, de olyan hosz- szú, olyan kegyetlen napot azóta sem éltem meg. A faluban mindenki fáradt volt. Legtöbben napszámosokból, cselédekből lettek a 1ó
