Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
maguk gazdáivá. Hajtottak mégis, tudták, nagy próba ez a nyár. Az első nyár. Meg kell mutatni. Hogy kinek? Elsősorban önmaguknak, azon túl egymásnak, de az őslakosságnak is. Mi telepesek voltunk, az ország különböző tájairól, vidékeiről. Meg kellett hát mutatni, hogy megállunk a saját lábunkon akkor is, ha ez a láb időnként reszket a kimerültségtől, és izzad a szakadozott, rongyos bakancsokban. A családok minden tagja dolgozott, kivéve a csecsemőket és az aggastyánokat. S íme, az öreg Tóth Benedeket kivitte a fia a földre, noha mindkét lába béna volt és kocsiban ült: így is tudta sodorni a köteleket. A dadogós Kakati Sándor öt gyerekével, feleségével, minden reggel elsőként ment ki a határba. Kerekiék tehénfogattal vánszorogtak végig a hűvös-harmatos reggelek útjain. Mert Kerekinek hiányzott a bal lába... Az őslakosság eleinte növekvő gúnnyal figyelte az újgazdák erőfeszítéseit, s mert az hamarosan meglátszott a határban, a jól művelt földeken, a készülő káröröm először befelé forduló hallgatásba, majd néma csodálkozásba, aztán helyenként dicséretbe fordult. Mikor az aratást befejeztük, és az utolsó krisztust is feltettük a kereszt tetejére, azt mondta apám: — Na fiam, már nem halunk éhen! Másnap megkezdtük a behordást. Nekem könnyű dolgom volt: a szérűn vigyáztam az épülő asztagokra. Vagy húszán hordták oda a gabonát, s tetszett, hogy vigyázok mindre. Körülöttem egyre nőttek az asztagok, s én az árnyékban gondtalanul heverészve bámultam a messzeséget a jövő-menő szekereket, majd a kévékből előbújó bogarakat. Ettem a papsajtot, s a közeli kertekből kihajló fák félig érett gyümölcsét dézsmáltam. A forróság elől aztán a második, harmadik napon gyakran a vizes hordókba bújtam, fürdést rendeztem, ha éppen senki sem volt ott. Amikor befejeződött a hordás, újra a szőlő következett. Horolni kellett. Egy hetet dolgoztunk újra a tőkék között, amikor szóltak, hogy hétfőn a szérűre áll a gép. Nagy esemény volt ez. A falu minden gyereke kísérte a köhögő, prüszkölő masinát, amikor csigalassúsággal húzott át egyik szérűről a másikra. Utána vasvillával, gereblyékkel a vállukon barnára sült, poros és izzadó emberek ballagtak. Ha elakadt a gép a homokban, teljes erőből nyomták, húzták, mire végülis beállt a megkívánt helyre. Ekkor következett a traktor beállítása és a hajtószíj felrakása. Lazán a kerekekre illesztették, majd a traktor óvatosan hátrafelé ment. Ha lecsúszott a szíj, kezdődött minden elölről. Végül sikerült. S a cséplőgép morogni, rugdosni, zúgni kezdett, az emberek pedig elfoglalták helyüket, s kezdődött, illetve folytatódott a cséplés. A gépész leheveredett az árnyék hűvösébe. A munka szigorú ritmusban folyt. Egy ember az asztagról dobálta a kévevágónak a kévéket. Az elvágta a kötelet, s az egészet az etető karjaiba fektette. Az etető aztán dédelgető mozdulattal szépen beleengedte a dobba. Ha hirtelen belevágta, a gép nagyot nyögött, a gépész pedig felült a hűvösben és odaszólt: — Mi az isten megy ott? Ezt persze az etető nem hallotta, esetleg látta, hogy ugrál a gépész és sejtette is, mi a baja. A gép oldalánál a törekesek ténykedtek, a zsákosok hátul, elöl pedig a szalmahordók, a kazalépítők, a rudasok. Elevátor nem volt még ehhez a géphez, s a szalmát rudakon vitte két markos legény az egyre emelkedő kazalra. ínszaggató volt ez a munka. Viccelődést alig hallottam a cséplések idején. Komoran, fegyelmezetten dolgozott mindenki. Nem volt sem idő, sem erő a tréfára, hacsak délben, ebéd közben el nem eresztettek egy-egy vaskosabb megjegyzést, amiből nem egyszer sértődés támadt. Akácz Feri, a behemót szőke fiú — ő volt az egyik rudazó — akit vékony hangja miatt az egész falu Ferikének hívott, egyszer Répási Miskával akaszkodott össze. Miska 17
